Nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját. Hogy élte meg?
Nem estem kétségbe. Mindennek megvan a maga ideje. Csodálatos dolog hatévesnek lenni, bújócskázni, kergetõzni. A tizenhat éves lány élete is gyönyörû, az elsõ bálján táncol, kipirul. Nagyon izgalmas huszonöt évesen családot alapítani, nagy döntéseket hozni. Ez is egy hatalmas ajándéka Istennek. A felnõttkor munkás éveinek is megvan a maguk szépsége. És hatvan év fölött is van tennivaló bõven: visszanézni, számot vetni, a dolgokat rendbe rakni, és mindazt a tapasztalatot, amit az ember élete során megszerzett, megosztani. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy Isten minden életkornak felkínálja a maga örömét, ízét és zamatát.
Az elsõ döntést még fiatalon hozta meg. Miért választotta a szerzetesi hivatást?
A hetvenes-nyolcvanas években Erdélyben rengeteg probléma volt. Akkoriban, de talán ma sincs másként, három dolog közül választhatott az ember: az elsõ, hogy összepakol és elmegy. Ezt ma is sokan választják. A másik lehetõség, hogy homokba dugja a fejét. Meggyõzi magát arról, hogy nem is olyan rossz ez a világ, és szépen elvegyül a középszerûségben. A harmadikat választottam.
Munkaruhát vettem magamra, és elkezdtem kijavítani, rendbe tenni, formálni a környezetemet, jobbá tenni körülöttem a világot. Úgy éreztem, szerzetes papként tudnék a legtöbbet tenni a népemért. Jó dolog másokért élni.
A lemondásért cserébe bõségesen kárpótolta a Jóisten: kevés embernek van ennyi gyermeke.
Huszonöt év alatt több mint hatezer gyereket fogadtunk be, jelenleg kétezer-egyszáz gyermeket gondozunk. És ahová az Isten báránykát ad, ad legelõt is. Elõször csak egy nagyobb edény kellett. Azután egy lakás. Ma összesen 83 helységben, körülbelül háromszáz munkatárssal dolgozom, emellett folyamatosan jönnek az önkéntesek is. Van, aki egy hétre, van, aki hosszabb idõre, fél évre, egy évre. Olyan is van, aki egyszer eljött hozzánk, és nálunk maradt: immár nyolc éve önkénteskedik. És, ahogy a táncban a lovag a hölgyet vezeti, úgy vezetett engem is a Jóisten ezen az úton. Minden lépésrõl lépésre alakult ki. A kilencvenes években Romániában összeomlott a gazdaság. Csõd csõd hátán, elbocsátások, gyárbezárások, óriási munkanélküliség. Összedõlt az ipar, emberek tömegei kerültek az utcára. A családok elszegényedtek, az utcagyerekek ott tébláboltak a templom elõtt. Õk sem tudták, hogy mit akarnak, bevallom, az elején én sem. Meghívtam õket egy teára, azután egy ebédre, végül már el sem tudtam volna õket zavarni. Nálunk ragadtak. Máig büszke vagyok arra, hogy ajtót tudtam nyitni elõttük, és ma is nyitottak vagyunk a befogadásukra. Úgy, ahogy a férj befogadja az asszonyt, az asszony a gyermeket, a család a többi rokont. Ha ez sikerül, azzal mindenki gazdagodik.
Vannak újabb tervei?
Az állami gyermekvédelem és a család között próbáltunk különbözõ árnyalatokat létrehozni, lettek a napközi otthonok, volt családi ellátás. De úgy érzem, ez ma már nem elég. A gyermekvédelemrõl egyre inkább áttevõdik a hangsúly a családvédelemre. Sokakat meg kell tanítani élni és családi életet élni. Egy édesanya hívott egy alkalommal, hogy karácsonykor megverte a férje, és azóta a gyerekeket is veri. Arra kért, hogy fogadjam be õket. Én befogadhatom, és húsz évig szolgálhatom õket, de érzem, hogy nem ez az igazi megoldás. Sokszor láttam, hogy ilyenkor mi történik. Az asszony elmegy a rendõrségre, az ügy a törvényszéken folytatódik, a bíróság végül úgy dönt, hogy megvonja az apától a láthatást, a férj ettõl még jobban elzüllik, sodródik, egyre lejjebb csúszik. Úgy érzem, a börtön és a civil élet közé kellene egy intézmény, mondjuk egy férfiakadémia, ahol jó szándékkal megtanítanák a családfõt reggel felkelni, munkába menni, becsületesen megélni, és persze az alkoholról leszokni. A társadalom érdeke, hogy segítsen ezeken a bajban lévõ embereken, hogy megtalálják a visszautat az életbe. Jelenleg Romániában 57 ezer állami gondozott gyerek van. Magyarországon körülbelül húszezer. Tragikusan nagy számok. Az okokat kell megszüntetni vagy enyhíteni. Ha sok a baleset egy útszakaszon, akkor új táblákat raknak ki, lámpát tesznek a keresztezõdésbe, záróvonalat festenek fel, és ezzel elérik, hogy kevesebb legyen a karambol. Ugyanez igaz a társadalomra is. Túl sok a válás, az erõszak, a veszekedés. Húszezer fegyház-, illetve börtönlakó van Magyarországon. Hihetetlen nagy szám! Elõ kell venni a tízparancsolatot, és elmagyarázni, hogy az együttélésnek vannak szabályai, amiket be kell tartani. Ha repülõt tervez az ember, akkor nem árt, ha elõtte tanulmányozza az aerodinamika törvényeit. Ha valaki családot akar alapítani, néhány alapvetõ együttélési szabályra fel kellene hívni a figyelmet.
Ez lenne a család, illetve az iskola feladata. Nem jut elég idõ a nevelésre?
A statisztikai adatok szerint napi nyolc percet beszél a szülõ a gyermekével. Ez nem túl hosszú idõ. Csak utasításokra, számonkérésekre marad energia. A csomagolással nagyon sokat foglalkozunk, de a benne lévõ ajándékkal nem. A családod, a feleséged, a gyermeked az életed célja. Az utolsó ítéleten sem a diplománk, sem a ruhánk, sem az állásunk, sem a rangunk, sem az autónk vagy a házunk nem fog szembejönni velünk. Az örök életet a szeretteinkkel kell leélnünk. Az egy hosszadalmas idõ, maga a végtelen. Ezért jó, ha már itt a földön összebarátkozunk, megszeretjük egymást, és fontossá válunk egymás számára. Ha nem tudok úszni, félelmetesnek tûnik a víz. Ha viszont jól úszom, ki sem tudnak csalogatni a tóból vagy a medencébõl a forró nyári melegben. Aki nem szokott hozzá, annak a tanulás vagy a munka kellemetlen, ijesztõ dolog. Még 2012-ben Szent István-tervemben vázoltam fel azt a víziómat, hogy nem segélyt kellene adni a bajban lévõ embereknek, hanem munkát. Mert ez az egész nem elsõsorban szociális, sokkal inkább pedagógiai kérdés. Ha meg lehet tanítani egy gyereket ötven percig figyelni, az órán jelentkezni, ha mondani akar valamit, ugyanígy egy felnõttet is meg lehet tanítani, hogy reggel fölkeljen, megmosakodjon, munkába menjen. Magyarországon elindult a közmunkaprogram, amit kezdetben sok kritika ért a média részérõl, de mára az Emberi Erõforrások Minisztériuma szerint hetvenszázalékos eredményt értek el. Akik elkezdték a közmunkaprogramot, azoknak a hetven százaléka ma már adófizetõ állampolgár. Ez egy hihetetlen gyõzelem, amit közigazgatási döntésekkel értek el. A hajléktalanoknak is valami értelmes életet kellene mutatni, és hinni abban, hogy a szeretet és a jóakarat segítségével újra lehet tervezni az életüket.
Ehhez hit kell. Hinni kell a sikerben.
Jézus az öreg Nikodémusnak, a farizeusok közé tartozó tekintélyes zsidónak azt mondta: újjá kell születni. Ami eddig volt, az nem sikerült. A kilencvenes években süllyedt a hajó, gyerekeket kellett mentenünk. Ma más a helyzet. Ma családokat kell menteni és egyben tartani.
Milyen gyógyszert írna fel?
Ha én lennék a magyar nemzet orvosa, és receptet kellene írnom a bajokra, egyetlen szót írnék: gyermek. Nemcsak azért fontos a gyermek, hogy eggyel többen legyünk. Látom, hogy aki gyermekek között él, vidámabb, jobb kedvû, és olyan erõ fakad belõle, amin õ maga is csodálkozik. A gyereket nem darabszámban kell mérni. A gyermek orvosság, doppingszer, örömforrás és mindenekelõtt jövõ. A mai fiatalok viszont mintha félnének a családalapítástól.
De a statisztikák azt mutatják, hogy nem a szándékkal van a baj, hanem a felelõsségvállalással, a döntéssel. Az egyik ismerõsöm már tíz éve udvarol egy nõnek. Mondtam neki, már letépted az összes szirmot a margarétáról, ideje lenne dönteni. A negyven év alatti férfiak hetven százalékának nincs gyermeke. Amikor azt írtam, hogy az az ember, aki nem vállal gyermeket, vagyis nem tud az élet mellett dönteni, valamilyen értelemben torzó, vagyis befejezetlen, kaptam hideget-meleget. Szükségünk van arra, hogy kiteljesedjünk és vállaljuk a felelõsséget, a döntéseink súlyát és az élet terhét. Ezt lehet úgy is, hogy vér szerinti gyermeket vállal valaki, de lehet úgy is, ahogy Szent József a kis Jézust a Mennyei Atya akaratából örökbe fogadta. Én ebben a józsefi értelemben apának érzem magam.
Nyugat-Európában a liberalizmus térhódításával a gyermekellenesség is felerõsödött. Az USA egyes államaiban pedig kifejezetten abortuszt segítõ, támogató törvényeket hoznak. Mi ennek az oka?
A fõ oka a túlzott fogyasztás. Egyszerûbben, természetesebben kellene élnünk. Egyre többet vásárolunk, aminek következtében egyre több kacatot gyártanak. Ez a nyugati világra fokozottan igaz. Mi a dévai gyermekmentõ szervezetet a lehulló morzsákból tartjuk fenn. Akkor lenne jövõnk, ha az emberek tudatosan visszafognák magukat az anyagi javak habzsolásától. A történelem folyamán a nagy gondolkodók, Konfuciusztól a buddhizmus tanain át Szent Ferencig az egyszerûséget hirdették. Arra is volt példa, hogy az anyagi javakat a köztereken elégették. Amikor az emberek valamilyen szinten tisztázni tudták viszonyukat az anyagi javakkal, akkor az emberiség életében új jövõ bontakozott ki. Amikor viszont a habzsolás, a luxuscikkek, a szórakozás, az úrhatnámság uralkodott el az emberiségen, abból háborúk lettek, dekadencia és halál. A javak Isten ajándékai, de ha túl nagy a batyu, nem bírjuk cipelni. Budai Ilona balladája jó példa arra, hogy ennek mi a vége. A szívtelen anya a gyerekeit rakja le, a kincset pedig cipeli tovább, míg végül ott áll az erdõben egyedül… Talán nekünk is inkább a kincses ládikót kellene leraknunk, és a gyerekeink kezét ne engedjük el!
Kapott ajándékot is a Jóistentõl a hatvanadik születésnapjára. Ferenc pápa Csíksomlyóra látogat. Még nem járt pápa a magyarság bölcsõjében.
A pünkösdi búcsú elõtti vasárnap ráadásul épp gyermeknapon lesz. Azt gondolom, a gondviselés mûve, hogy épp gyermeknapon jön Csíksomlyóra a pápa. Ezt a látogatást az államelnök, illetve az érsek atya kezdeményezte, de a mi befogadott gyerekeink is írtak levelet Ferenc pápának, amire a Szentatya válaszolt is. Levelezés lett belõle, a gyerekek több levélben kérték, hogy jöjjön el hozzánk. Én nem is írtam alá ezeket a leveleket. De Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Izgalmas élmény vár arra, aki az idén egy héttel meghosszabbítja a csíksomlyói zarándoklatot, és már június elsején Székelyföldre látogat.
Azt mondják, ahol a pápa szíve dobog, ott dobog az egyház szíve. Sok mindent csináltunk mi már Székelyföldön, de olyan még nem volt, hogy a világ vezetõ lapjainak a címlapjára felkerüljön egy székelyföldi fotó. Ferenc pápa olyan reflektort irányít Csíksomlyóra, amire eddig még nem volt példa.
(Közzétéve a Demokrata interjúja nyomán)
Utóirat
Böjte Csaba nemrég érkezett vissza Afrikából (ahol Kenyában és Kongóban látogatott keresztény közösségeket– A szerk.). Amikor arról kérdezték, hogy mit és milyen élményeket hozott haza útjáról, azt válaszolta, hogy ha valamit is összepakolhatott volna magának, az nem gyémánt vagy leopárdbõr lett volna, hanem az a vidám jókedvû tiszta lélek, ami még a felnõttek szemébõl is állandóan kandikál, s amit még a börtön sem tud kiirtani… Az a sok jó, a kényelem, amit mi a jó Isten irgalmából megvalósítattunk, kicsit meg is véd, de el is zár a teremtõ Istentõl. Már a mi befogadott gyerekeink is észreveszik, ha kitekintenek a világba egy-egy zarándoklat vagy kirándulás alkalmával, hogy ott, ahol kevesebb dolog van, ott könnyebb Istent is megtalálni. Talán jó lenne, ha mernénk kilépni a mi kis saját gettónkból, és mernénk segítségre szoruló embertársaink felé fordulni…
R. V.
