Lina nem csak egy ismerõsöm volt a sok közül. Õ a barátom volt, csodáltam fáradhatatlanságát, akaraterejét, éreztem nem egyszer, ahogy kicsordul belõle a szeretet. Hodászon ismerkedtünk meg, oda utaztunk, hozzá, riportra. Rég volt, még a hetvenes évek közepén, amikor javában figyelték, szaglászták a sorból kilógókat. Hosszú volt az út, de vonzott a hír, miszerint ebben az Isten háta mögötti kis faluban olyasmi történik, ami valóságos csoda: egy cigányasszony óvodát teremt a semmibõl. Akkoriban már olvasni lehetett olyan kezdeményezésrõl, hogy egy falu lakói összeadták a pénzt és nekiláttak óvodát építeni, méghozzá a tanácselnök hallgatólagos egyetértésével. A botrány csak akkor tört ki, amikor már állt az új épület, és a tanácselnök tényként tálalta a megyei tanács elnökének: óvodát már nem kell építeniük a faluban, csak a fenntartást kell a költségvetésbõl finanszírozniuk…
Se víz, se villany
A kocsma elõtt néhány sörözõ cigányember iszogatott, õk igazítottak el Linához, jobban mondva Rézmûves Mihályék házához. Misi Pestre járt a fekete vonattal lakótelepeket építeni, és a maga erejébõl odahaza a saját otthonukat is kibõvítette. Linát nem találtuk otthon, de valaki elvezetett egy kis épülethez, ahol rátaláltunk. Ez volt a leendõ óvodaépület, amit a téesz elnök jó szívvel odaadott. Nem volt még se víz, se villany, de már szállingóztak be a gyerekek, meg néhány anyuka. Láttuk a gyerekek szedett-vedett ruháit, akik semmivel nem törõdve rohangáltak, játszogattak: az óvoda már így félkészen, felavatása elõtt a gyerekek birtokolta menedékhelyként mûködött..
Lina fiatal volt, tele lelkesedéssel, reménnyel és örömmel mesélt magáról és az életérõl. Mint szinte minden hodászi cigány akkoriban, õ is egy telepi veremházban született és az utca nevelte. Elmesélte, hogy Miskával hogy sikerült összekapaszkodniuk, aztán jött a három gyerek egymás után. Lina segédhivatali munkát kapott a tanácsházán, de szorgalmasan járt a görög katolikus templomba is, nem csak a vasárnapi misére, mert a kórusban õ is énekelt.
Sója Miklós esperes megtanult cigányul
És itt jön képbe Sója Miklós esperes plébános, aki akkor csaknem harminc éve szolgált Hodászon. Az õ hûséges követõje és tanítványa lett Lina. Sója atya az elsõk között volt az országban, aki cigány pasztorációba kezdett falujában. 1941 és 1981 között szolgált Hodászon. Mûködése során nem csak kápolnát építettek a cigánytelepen, hanem írni-olvasni is megtanította a fiatalokat. Munkájának hatása máig érezhetõ Hodászon, a cigány közösségben. Azt a területet, ahol a cigányok laktak, Kolerásnak nevezték, mert ott volt a falu dögkútja. 1000-1500 cigány élt itt, nagy részük oláh cigány, a kisebbség romungró volt. „Nem tudott róla Dudás püspök, aki oda szánt, hogy ottan cigányok is vannak. Én se tudtam – olvastam késõbb az atya emlékezésében. – De egyszer elvetõdtem a cigánytelepre, megérkezésem után nemsokára. Majdnem gyökeret vert a lábam a bámulattól, amikor megláttam a rettenetes szennytengerben a földbe ásott kunyhók össze-vissza sokaságát- Ez a sziget nem volt rajta a püspöki térképen… Egy tágasabb falusi portánál is alig elégséges területen tömérdek tákolt, düledezõ kalyiba, földbe ásott kunyhó éktelenkedik, belül egymás hegyén-hátán emberek, ruha jóformán csak némelyiken. Az egész telepen nincs egyetlen kút, egyetlen WC sem. A szegénység, éhínség, tisztátalanság, a meztelenség, a bûn látszott rajtuk."
Ez még az 1940-es évek legelején történt, de mi még ottlétünkkor is láttunk kalyibákat… Miklós atya úgy kezdte szolgálatát, hogy megtanult cigányul, lefordította cerhari cigány nyelvre Aranyszájú Szent János liturgiáját, hogy a mise szövegét a cigányok saját nyelvükön érthessék, de papi munkája mellett szociális munkát is felvállalt. A közösség esténként más-más háznál, putrinál gyûlt össze, ahol imádkoztak, énekeltek, meghallgatták a tanítást és dicsérték Istent. De a prédikációk helyszínéül szolgáló árokpartot már az ötvenes években saját kápolna váltotta fel, melyet a romák vályogból építettek a saját kezükkel. A Vatikánból – VI. Pál pápa személyes ajándékaként – ezer dollárt kapott a közösség templomi kellékekre, melynek falán az ikonok mellett az abc betûi ott voltak, jelezve a tanulás fontosságát
"Legfontosabb feladat volt a nevelés – idézzük az atya szavait. – A személyi higiénia, hogy mossanak kezet, de nem árt, ha lábat is mosnak. A tisztálkodáshoz a WC is hozzátartozik." A rászorulóknak ruhákat, cipõket adott. „Lábjegyzet füzetnek” hívta azt a listát, ahol nyilvántartotta a fiatalok lábméreteit, és így tudta kiutalni az adományokból származó cipõket. Sója Miklós tevékenységét a hatóságok gyanakodva figyelték. Amikor az ötvenes évek elején ki akarta hallgatni õt az ÁVH, a kihallgatása elõtti estén búcsúmisét tartott a cigányoknak, és elmondta, hogy mire számít másnap. Reggel a cigányok felvonultak a tanácsháza elé, és kiálltak a papjuk mellett. 1956 után a politikai vezetés úgy gondolta, hogy Miklós atya elvonja a cigány fiatalokat a KISZ-tõl, ezért akadályozzák a munkáját. Sója Miklós válaszul létrehozta a templomi KISZ szervezetet. Az õ nevét Hodászon ma már óvoda, iskola és utca is viseli.
Tízévesen még nem tudott magyarul
De térjünk vissza Linához, aki a papjukról még több mást is elmesélt. Úgy mondta, hogy az atya megtérítette a cigányokat, és õk hívõk lettek. Majd mindenki jár a vasárnapi misére. Az asszonyokkal nem volt baj, de a papjuk a férfiakkal nagyon szigorú volt, csak azokat engedte be a misére, akik tisztán, borotválva, fehér ingben érkeztek. A vasárnapi kocsmai sörözésrõl is leszoktatta õket. Aztán arról a kis házikóról is mesélt, ahol már nem tudom milyen alkalmatosságon ülve hallgattuk. Elmondta, hogy az épület a helyi tsz tulajdona, de nemigen használták, sikerült megállapodnia a tanácselnökkel, hogy ha a közösség vállalja a felújítást, berendezést, akkor átadja az épületet, hogy a cigánygyerekeknek legyen egy kis óvodája. Elsõként a villanyt kellett vezetni, majd a vizet. Kivitelezõ már lett volna ingyen is, de a csöveket még meg kellett venni, és oda is kellett szállítani. Így aztán második odavezetõ utam már nem riportút lett, pontosabban másutt lett riport, ott valahol a közelben, hogy Hodász is útba eshessen… A kiadó autójával vittük le a csöveket, meg sok-sok zsáknyi gyerekruhát. A szerkesztõségünk tagjai voltak az elsõk, akik behozták gyerekeik kinõtt ruháit, majd szélesült az adományozók köre, mindenfelõl özönlött a segítség. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor újra bekopogtattunk Lina még fél lábon álló kis „szentélyébe”. Az emberek becipelték a csöveket, az asszonyok szétteregették a csomagokat, kézrõl kézre adták a ruhadarabokat – öröm és szeretet lebegett a levegõben.
Hát így kezdõdött Linával a mi szeretet-kapcsolatunk. Késõbb az életérõl is gyakran mesélt. Mindig arról, ami eszébe jutott. Tíz éves koráig nem tudott magyarul. „Az utcán tanultam meg magyarul – írta sok évvel késõbb a kis Madzag Óvoda egyik szobájában rendezett kiállítás falára, ahol az óvoda keletkezéstörténetét mutatták be képekben, tárgyakban, személyes, írott emlékezésekben. „Az elsõ szó, amit megtanultam, az édesanya. Csodáltam a szót, szép volt a zengése. Nekünk cigányul csak mámá”. Így történt, hogy ha az ország észak-keleti megyéibe vitt az utam, soha nem mulasztottam el egy kis kitérõt Linához, ahonnan Misi, élete párja, akivel boldog szövetség volt a házasságuk, mindig egy zsáknyi almával megpakolva engedett csak haza… Lina lett az óvoda mindenese nyolc éven át. Eleinte nem volt még koszt, kosárban, biciklivel cipelt almát a gyerekeknek, meg törülközõket is a kézmosáshoz.
Egy alkalommal, mikor váratlanul mentem, Linát nem találtam az óvodában. Otthon volt, olyan feszült állapotban, hogy megijedtem. Kiderült, hogy másnapra valami fontos küldöttséget vártak a faluba, ahol a magas vendégek nem csak a faluban néznek majd szét, hanem a templomba is betérnek, ahol a görög katolikus cigánykórus fog énekelni nekik. Linát szép hangja a kórus szólóénekesévé tette, de most ott reszketett: elmenjen? Maradjon? Ha ezek a nagyok megtudják, hogy õ énekel fenn a kórusban, talán még az állását is elveszik… Ne feledjük, akkoriban még utánanéztek, megbélyegezték és megbüntették azokat az állami alkalmazottakat, akik misére járnak, kórusban énekelnek, vagy az oltár elõtt esküsznek …
Egy alkalommal, Erdélybõl hazafelé is Hodász felé kerültem. Halottak napja volt, korán sötétedett, már nagyon késõ volt, és még elõttem állt egy hosszú út hazáig. De Linától már sokszor hallottam arról, hogy náluk milyen szép a halottakra való emlékezés. Mesélte, hogy világításkor a családok kivonulnak a temetõbe, gyertyát gyújtanak és énekelnek, sokszor órákon át. Nehezen találtam oda, de már messzirõl hallottam a szép éneket. A sírok tele voltak színes mûvirággal, kertben nyílt krizantémmal, a sötétben világítottak a gyertyák, az ég tele csillagokkal, akárcsak mint minden temetõben ilyentájt. De az a sok színes ruhás cigánycsalád, aki ott állt a sír elõtt, akik ettek is, ittak is elhunyt rokonaik közelében, és persze megállás nélkül csak énekeltek, énekeltek, olyan halkan és szépen, hogy úgy álltam ott, mintha soha nem akarnék hazamenni…
Diploma – érettségi, azaz elõképzettség nélkül és levelezõn
Aztán nagy sokára megint jött egy telefon, Lina volt a vonalban, itt van Pesten, mondta, kért, menjek oda hozzá. Már nem emlékszem hova kellett mennem, de az biztos, hogy a felvételi vizsgájára várt drukkolónak. Linának nem volt érettségije, úgy ment vizsgázni, de izgatottan és büszkén mesélte, hogy a miniszter, ki engedélyt adott, hogy felvételizhessen a felsõfokú óvónõképzõbe. Akkor tudtam meg, hogy a nyolc osztálty csak úgy tudta befejezni már háromgyerekes anyaként, hogy esti iskolába járt, szeretett anyósa vigyázott addig a gyerekekre. Akkor, 1977-ben, Lina újra nekiveselkedett a tanulásnak. Néha beszéltünk egymással. Éjt nappallá téve tanult, gyógyszert is adott neki a patikus, hogy ébren tudjon maradni, és emlékszem arra is, mikor arról mesélt, hogy mennyire cidrizett a logika vizsgája elõtt, de átment. És Lina végigcsinálta és õ lett az elsõ cigány óvónõ az országban! 1972-ben beadott diplomamunkájának egy részlete fenn van az interneten, ott olvastam csak évekkel késõbb, hogy Linára felfigyeltek, Lina erõfeszítéseit kitüntetésekkel is elismerték. A Munka Érdemrendjének ezüst fokozatát kapta meg elsõként, majd a rendszerváltás után a Kisebbségekért Díjat is.
Sója atya követõi folytatták elõdjük megkezdett munkáját, ma a segítõknek, leginkább a hollandok anyagi támogatásának köszönhetõen már felépült a cigány templom Hodászon, ahol cigány nyelven misézik a pap. És van már cigány iskola, öregek otthona, tanoda, családok átmeneti otthona, szociális konyha.
Az alma nem esett távol a fájától…
Lina lánya, Melinda néprajzot tanult az egyetemen, majd elvégezte a Doktori Iskolát, és hol Hodászon, hol Pesten él és dolgozik. Õ szerkesztett elõször cigány nyelvû olvasókönyvet elsõ osztályosoknak, megalkotta az elsõ magyar cigány nyelvû európai szótárt, 2001-ben õ hozta létre az ország elsõ cigány tájházát a falujában, 2014-ben pedig az Alkotóházat, ahol kiállítások, programok, konferenciák, múzeumpedagógiai foglalkozások zajlanak. És szervezett már nemzetközi görög katolikus kórustalálkozót is Hodászon. Édesanyja nyomdokába lépett azzal is, hogy az õ munkáját is elismerés övezi: 2012-ben a vidéken élõ romák integrációjáért, a roma kulturális és folklór megõrzéséért és a tájház létrehozásáért a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapta. Édesanyját, aki soha nem vett ki szabadságot, csak nevelte a saját és mások gyermekeit, tavaly szívroham vitte el. Õrizzük emlékét szeretettel.
R. V.
