Szomorú, hogy akik felneveltek minket, nem lehetnek életünk végéig velünk. Ahogy haladnak az évek, egyre erõtlenebbé válnak, és sokszor nagyon sok türelmet igényelnek. Egy idõs édesanya szívszorító levelet írt a lányának:
“Kedves Lányom! Ha majd egyszer öregnek látsz, légy türelmes kérlek, és mindenek elõtt próbálj megérteni engem. Ha majd ugyanazt ismételgetem, ne torkollj le azzal, hogy ezt már ezerszer elmondtad, csak hallgass meg kérlek.
Emlékezz majd, hogy kislány korodban hányszor meséltem Neked, estérõl-estére ugyanazt a történetet, amíg elaludtál. Ha majd nem akarok megfürdeni, ne szégyeníts meg, ne veszekedj velem, hanem jusson eszedbe hányszor kergettelek különbözõ ígéretekkel az esti fürdõzés elõtt.
Ha azt látod majd, hogy tudatlanul állok az új dolgok elõtt, hagyj idõt tanulnom és ne mutasd, hogy reménytelen eset vagyok. Emlékezz rá Kedvesem, hogy mennyi mindenre tanítottalak meg kiskorodban: szépen enni, egyedül felöltözni és megfésülködni, felvenni a kesztyût az Élet kihívásaival szemben.
Ha nehezemre esik majd a járás, hagyd, hogy beléd kapaszkodjak, ahogy én segítettem Neked az elsõ lépéseknél. Ha beszélgetés közben elejtem a szavak fonalát, ne követeld, hogy lehajoljak érte, csak hallgass meg.
Amikor pedig eljönnek az utolsó napok, ne hagyj magamra azért, mert szomorúnak vagy tehetetlennek érzed majd magad. Segíts az út végére érni. Én pedig egy cinkos mosollyal megköszönöm Neked, hogy együtt töltöttük ezt az idõt: az Élet ajándékát!”
LÁJK
w
