Jómagam el sem tudom képzelni, hogy megegyek például egy sárgarigót vagy egy gólyát, de úgy általában semmilyen madárra nem vagyok vevõ a tányéromon. Azon túl, hogy jó néhányukhoz – gólya, bagoly, cinke – lelkileg is kötõdöm, a parányi sült madártestek látványa elborzaszt. Fel nem foghatom, hogy miként lehet azokból jóízûen lakmározni. Ám jól tudom, nem mindenki van így ezzel.
Több tucat gólyát lõttek le Libanonban néhány napja. Az elpusztult madarakról az elkövetõk a Facebookra tettek fel képeket, köztük olyanokat is, ahol a lelõtt állatokat tartva pózol az egyik amatõr vadász.
Az április 19-én éjjel történt mészárlásról már több arab napilap is beszámolt és a szakemberek is sürgették, hogy tegyenek valamit a hatóságok az értelmetlen vadászatok ellen. Az apró közel-keleti országban, Libanonban ugyanis évrõl évre csaknem félmillió gólya áll meg, ezek a védett nagytestû madarak pedig hiába élveznek védettséget Európa szerte, hogyha vándorlásaik során halomra lövik azokat.
A vonuló madarak százmillió nem az idõjárási viszontagságok, nem a hosszú út miatti kimerültség, hanem a rájuk leselkedõ ember miatt pusztulnak el. A leölt vándormadarak száma már-már ipari méreteket ölt egyes országokban, a mediterrán térségen évente átvonuló madarak millióit vadásszák le. A madárvadászat fontos társadalmi-gazdasági tevékenység, melyben százezrek vesznek részt, sokan közülük szent és sérthetetlen jogként tekintve erre a „munkára”.
A vadászok által alkalmazott módszerek gyakran válogatás nélküliek, lövik, csapdázzák, mérgezik õket. A különféle kis énekes madarak is tömeges mészárlásnak vannak kitéve a térségben. Egyiptomban például minden év augusztusában 700 km-nyi összefüggõ hálórendszert állítanak fel, ami ideje korán véget vet – becslések szerint – évente 140 millió madár vándorlásának.
Mivel a háló nem válogat, szinte minden madárfaj beleakad. Van ami aztán éttermekben köt ki, és van, amit hûtõkocsikban szállítanak külföldre, a sárgarigókat például Szaúd-Arábiába. Úgy tartják ugyanis, hogy húsa jó hatással van a nemi vágyra, így az Öböl-menti államokban nagy kereslet van a természetes Viagrának tartott madárra.
A fehér gólya, miközben Dél-Afrikából Európába vonul, olyan könnyen pusztítható, mint a vadkacsák vagy a vadlibák. Bizonyára sokaknak ismerõs a Magyar Madártani Egyesület által jeladóval ellátott „Ménes” nevû fehér gólya sorsa: Egyiptomban elfogták, kémkedéssel vádolták, bebörtönözték, majd elengedték, és végül megették. A Méneshez hasonlóan rutintalan (elsõ vonulását végzõ) gólyák esetében jellemzõ, hogy a hazai jó tapasztalataik alapján a vándorlási útvonalon sem kerülik, sõt, keresik az ember közelségét, ahol az évezredes madárvadászati gyakorlattal rendelkezõ törzsek könnyû prédájává válnak.
Az Afrika és Európa között vándorló fajok több mint 60%-nál folyamatosan csökken az egyedszám, ám nem csak ezen a környéken lehangoló a helyzet. Egy új elõrejelzés szerint 2100-ra a madárfajok 10%-a kipusztul, további 15%-a pedig a kipusztulás határára kerül, ami nagy csapást jelent majd az erdõk ökoszisztémáira és a világ mezõgazdaságára, valamint globális szinten kedvez a járványok elterjedésének.
A madarak mellett számos növényfaj is kipusztulhat, hiszen eltûnnek azok a madarak, melyek a beporzásukat végzik vagy magjaikat hordják szét. A madarak eltûnése az emberi társadalomra is hatással lesz. Ismeretes az észak-amerikai vándorgalambok esete, amelyek eltûnése összefügg a Lyme-kór megjelenésével. Ezeknek a madaraknak ugyanis ugyanaz a táplálékuk mint a fehér lábú egérnek, ami a Lyme kór elsõdleges hordozója. Mivel az említett táplálék nem áll korlátlanul rendelkezésre, régebben a szabadon élõ galambok több milliós rajai meg tudták akadályozni az egerek túlzott elszaporodását, ily módon pedig a betegség terjedését.
Kollát Gyula
Forrás: Madarak milliói számára Egyiptomban véget ér a vonulás, Tóth Judit, ecolounge.hu – Megették a magyar gólyát Egyiptomban, origo.hu – A madárpusztulás drámai következményei-origo.hu
„Szükségünk van a természetre, hogy megmutassa a hazavezetõ utat, az elménk börtönébõl kivezetõ ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben, a várakozásban és a problémák világában. Elfelejtettük amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk, hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az ITT és MOST -ban” (Eckhardt Tolle)
w