Kodály Zoltán mondta egyszer, hogy a hagyományokat nem lehet örökölni, ezt minden generációnak újra kell tanulnia. Hogy segít ebben az újratanulásban a Csík zenekar?
A népzenét gyerekkorunk óta tanultuk, és olyan áhítattal és örömmel gyakoroltunk akár táncosként, akár zenészként erre a muzsikára, hogy mindenképpen szerettük volna tovább adni a közönségnek. Sokféle fesztiválon jártunk itthon és külföldön is, sok nemzetet megismerhettünk, és azt gondoltuk, ha mi, városi fiúk így megszerettük a falusi emberek népzenéjét, nem létezik, hogy a többi városi ember ne tudná megszeretni. Láttuk a táncházakban, a fesztiválokon, hogy a fiatalok bánatukban, örömükben, szerelmes pillanataikban nagyon jó hasznát vették ennek a muzsikának, így azt éreztük, ezt mindenképp meg kell ismertetnünk az új generációkkal is. Arra gondoltunk, hogy ez az újratanulás talán a könnyûzenén keresztül könnyebben megy. 2001-ben A kor falára címû lemezünkön egy mezõségi, magyarpalatkai lassú cigánytánc dallamát játsszuk elõször úgy, ahogy azt a régi zenészek játszották. Aztán ez a dallam átmegy szvingbe, majd visszatérünk az eredeti megszólaláshoz, hogy érezhetõ legyen, hogy ez a dallam él, akármilyen ritmusra is vesszük. Hogy ugyanaz a dallam megfogalmazható mai gondolkodásmódban is. Hozzáteszem, a jazznek, a swingnek, a bluesnak is népzene az alapja, az afroamerikaiak népzenéje.
A könnyûzenei feldolgozások, a Quimby és a Kispál és a Borz dalok újragondolása hozta meg igazán a népszerûséget a zenekarnak. Mennyire elvárás, hogy a Csík zenekar folyamatosan aktív maradjon ezen a kreatív, feldolgozáscentrikus vonalon?
Tizenöt éve már, hogy ez a dolog elindult nálunk, és valóban, a népszerûség egyfajta elvárást is hozott a közönség felõl: hogy azokat a dalokat, amiket egyébként más, például az alternatív rock oldaláról ismernek, hallhassák a mi felfogásunkban is. És persze, a díjak – amiket kaptunk az évek során – is arra késztetik az embert, hogy a munkáját minél igényesebben, minél jobb minõségben végezze. A közönség az újdonságra éhes, ez természetes, de sokszor nem is az a nehéz, hogy újdonságot hozzunk, hanem megtartani azt a figyelmet, amit ezidáig megkaptunk. Az újat és a régit is jó minõségben kell hozni, mindezt úgy, hogy vigyázzunk népzenei értékeinkre. A Csík zenekaron kívül más projektekben is ezt próbálom tovább adni, az irodalom,
Sok helyütt találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy városi folk. Ön szerint mi a városi folk?
Ez egy érdekes kérdés. A városi folk egy közösséget feltételez, egy olyan közösséget, akik például egyfajta zenét, egyfajta szokásrendet tartanak, követnek, szeretnek, ugyanakkor egy gondolkodásmódot is takar. A népzenét érintõ része, ami arról szólna, hogy egy közösség bizonyos élethelyzetekben elõvesz dalokat, az idõsek átadják tudásukat a fiataloknak, születnek új dalok, ez a fajta városi kultúrélet már nem létezik, inkább csak a divatokról beszélhetünk. De van egy nosztalgikus réteg, akik vissza szeretnék idézni ezt a hangulatot, épp ezért léteznek olyan zenék, amelyek átdolgozzák a régi dallamokat, népzenével ötvözik a könnyûzenei slágereket, vagy épp fordítva, a könnyûzene öleli magához a népzenét. A városi folk ma már modern eszközökhöz kötött modern közösség. Ebben a világban kell nekünk jó utat mutatni, hogy minél többen meg tudják õrizni igaz értékeinket.
Tavaly ünnepelte fennállása 30. évfordulóját a zenekar. Mik a jövõbeli terveik?
Egy másfajta korszak kezdõdik a zenekar életében, többféle projektet is tervezünk. Marad a szokásos szórakoztató zenei koncertprogramunk, de tervezünk tematikus táncos produkciót, és egy irodalmi jellegû Cseh Tamás – emlékestre is készülünk. Emellett általános- és középiskolákba is ellátogatunk majd, ahol a magyar ételekrõl, ruhákról, szokásokról, nemzeti értékeinkrõl beszélünk, muzsikálunk a gyerekeknek.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
w
