Azok a házaspárok, akik sok évvel ezelõtt nagy lelkesedéssel kapcsolódtak be a jegyesek képzésébe, egy idõ után – már elegendõ tapasztalattal a hátuk mögött -, úgy gondolták, hogy nem csak a házasság megalapozására, hanem a megerõsítésére is szükség van.
Mi szinte az elsõ perctõl fogva kerestük a továbblépés és a megújulás lehetõségeit, különösen az után, amit kecskeméti társainktól személyesen megtapasztaltunk – folytatta Radnóczi Péter. – Õk már nagyon elõbbre voltak nálunk, nemcsak a jegyesképzésben, hanem a fiatal házasokkal, gyerekekkel, fiatalokkal, idõsekkel és egyedülállókkal való élõ kapcsolat megteremtésében is.
Milyen irányba indultak tovább?
Egy alkalommal elmentünk Óbudavárra, abba a csodaszép kis Balaton-felvidéki apró falucskába, ahol a Schönstadt Lelkiség központja van. A mi jegyes felkészítõ csoportunk néhány házaspárja tagja volt ennek a közösségnek, innen jött az ismeretség.
Önök is csatlakoztak hozzájuk?
Nem. Mi a feleségemmel más utat jártunk, az ún. Házas Hétvége nevet viselõ közösséghez tartozunk. Ennek a lelkiségnek a születése egy spanyol jezsuita szerzeteshez, Gabriel Calvo atyához kötõdik, majd a jezsuiták ráépítették a maguk módszerét, és ez nagyon jól mûködik. A lelkiség Kanadában is gyökeret vert, majd Belgiumon és Ausztrián át jutott és terjedt Magyarországon is. Egy idõ után a magyar közösség kapta meg azt a feladatot, hogy vigye tovább a mozgalmat a Délvidékre, Erdélybe, a Partiumba, a Felvidékre és Kárpátaljára. Ez a lelkiség házaspároknak nyújt segítséget ahhoz, hogy házasságukat megújult elkötelezõdéssel és örömmel tudják tovább élni. Kezdõdik az Elsõ Hétvégével, ahová péntek estétõl vasárnap estig házaspárokat hívunk meg egy olyan helyre, ahova szigorúan csak a gyerekeik nélkül jöhetnek, hiszen a cél az, hogy teljesen kiszakadhassanak mindennapi, megszokott környezetükbõl, és ez idõ alatt kizárólag csak egymásra figyelhessenek. Tizenöt bevezetõ elõadást hallgatnak végig ez idõ alatt a házastársak, és mindegyik elõadás után a szobájukba vonulnak, hogy azon melegében, egymás közt megbeszélhessék a hallottakat.
Minden nagyon pörög és nagyon intenzív, szinte hihetetlen, de igaz: végén valóban megújulnak, felfrissülnek a házasságok. Késõbb, amikor segítõként már csatlakozott hozzánk több baráti házaspár, itt Budaörsön is önállóan mûködtetjük ezt a lelkiséget. Az Elsõ Hétvégét mindig egy atya és három segítõ házaspár vezeti. A résztvevõ, meghívott házaspárok – férj a feleséggel kettesben – nagyon sokat beszélgetnek egymással a hétvége folyamán, sokszor éjszakába nyúlóan. Az országban és a határon túli magyarlakta területeken a Magyar Házas Hétvégés Közösség sok helyen tart Elsõ Hétvégét, amihez keresi a megfelelõ szálláshelyeket, lelkigyakorlatos házakat. A legfontosabb, hogy legyen elegendõ kétágyas szoba, és egy olyan tágas, barátságos hely, ahol kényelmesen együtt lehetünk. De még ennél is fontosabb, hogy olyan lelkes házaspárok legyenek együtt, akik férjükhöz, feleségükhöz akarnak közelebb kerülni.
Van valami titkos módszer, amit ilyenkor alkalmaznak?
Nem így nevezném. Van egy – ugyancsak a jezsuiták által kidolgozott – nagyon jó tematika, ami szerint zajlanak a hétvége eseményei. Mindig nagyon figyelünk a résztvevõkre, segítjük õket, hogy minden akadály elháruljon, és kizárólag csak egymásra figyeljenek. Sokszor mélyebb lelki beszélgetés is kialakul. A megbeszéléseknek és a hozzászólásoknak is van egy nagyon gyümölcsözõ rendje. A kulcs, amit Calvo atya alkalmazott, az, hogy minden embernek vannak érzései, akkor is, ha ezt nem tudja, vagy nem akarja a nevén nevezni. Ma a köznyelvben kavarodás van annak megítélésében, hogy mi az érzés. Az érzés testünk és lelkünk spontán reagálása a környezetbõl érkezett ingerekre. Az érzelem és a gondolat más. Ám nem jó, ha ezeket a hétköznapokban összemossuk, hiszen nagy a különbség: az érzéseimért nem vagyok felelõs, az egy spontán jövõ dolog, ám az érzelmeimért, amit ebbõl táplálok, vagy a gondolataimért, amelyek az eszembe jutnak és tudatosak, azokért már felelõs vagyok.
Ha felismerem az érzéseimet és meg tudom ezeket nevezni, akkor saját magamról egy olyan képet kapok, amit ha megosztok a házastársammal, elmélyültebbé válhat a kapcsolatunk. Miért? Mert már nem a felszínen mozgok, nem azon töprengek, hogy vajon mit mondjak neki, amit biztosan elfogad. Ehelyett az érzéseimet mondom el, képet adva a társamnak, kendõzetlenül, önmagamról. Ezekrõl az érzésekrõl nem tehetek, ezek spontán jönnek. Fontos, hogy a házastársam ezeket nyitottan fogadja, ahogy én is hasonlóan fogadom az õ érzéseit. Vegyünk egy példát az érzésre (amiért nem vagyok felelõs) és a cselekedetre (amiért felelõs vagyok). Mondjuk, ha hazudik a gyermekem és kihoz a sodromból, azért nem vagyok felelõs. De ha mérgemben nyakon vágom érte, azért már igen, felelõs vagyok.
Ha felismerem az érzéseimet és meg tudom ezeket nevezni, akkor saját magamról egy olyan képet kapok, amit ha megosztok a házastársammal, elmélyültebbé válhat a kapcsolatunk. Miért? Mert már nem a felszínen mozgok, nem azon töprengek, hogy vajon mit mondjak neki, amit biztosan elfogad. Ehelyett az érzéseimet mondom el, képet adva a társamnak, kendõzetlenül, önmagamról. Ezekrõl az érzésekrõl nem tehetek, ezek spontán jönnek. Fontos, hogy a házastársam ezeket nyitottan fogadja, ahogy én is hasonlóan fogadom az õ érzéseit. Vegyünk egy példát az érzésre (amiért nem vagyok felelõs) és a cselekedetre (amiért felelõs vagyok). Mondjuk, ha hazudik a gyermekem és kihoz a sodromból, azért nem vagyok felelõs. De ha mérgemben nyakon vágom érte, azért már igen, felelõs vagyok.
Ez a módszer abban segít, hogy sokkal jobban, õszintén kinyíljanak egymás felé a házastársak?
Nem egyformák az emberek. Van, aki sokat beszél, de nem megy mélyre. Fél, hogy a másik mélyen belelát, ezért inkább maszkot tart maga elé. Ez nem mindig rossz, mert van, amikor meg kell védeni magunkat valakitõl. De a házastársam elé, akinek azt ígértem, hogy egyek leszünk mindenben, nem szabad álarcot tartani. Le kell venni és meg kell engedni, hogy a másik belém lásson! Nem a kiszolgáltatottjai vagyunk egymásnak. Az egymásra nyitott szeretet az, ami összeforraszt bennünket. Ilyesmikért tud nagyon megerõsödni egy házasság a Házas Hétvégéken.
Tudna mondani valami olyat, ami még kézzelfoghatóbbá teszi, hogy amikor hibázunk, de nem vesszük észre, akkor egy Házas Hétvége hogyan segít?
Elmondom egy élményünket. Régen, kezdõ házas korunkban történt. Négy kicsi gyermekünkkel a feleségem van otthon, én dolgozom. Egy nap panaszkodik, nem bírja már, hogy minden az õ nyakába szakad, egész nap dolgozik, de nincs semmi látszata és nincs semmi öröme benne. Mit gondol, hogy reagáltam erre az én racionális gondolkodásommal? Csináltam neki egy táblázatot, hogy jobban be tudja osztani az idejét. De a frusztráltsága, kiszolgáltatottsága, tehetetlensége a táblázat birtokában is megmaradt. Csak jóval késõbb értettem meg, amikor mi is részt vettünk az elsõ Házas Hétvégén, hogy nem ezt kellett volna tennem, õ egyáltalán nem egy táblázatra vágyott…
Ez az egész probléma akkor tudatosult bennem, amikor megtanultuk azt, hogy az embernek négy alapigénye van. A pszichológia mondja ezt, nem én. Kell, hogy szeressenek, hogy tartozzak valakihez, hogy fontos legyek és szabad legyek. Ha a négy alapigénybõl egy nem teljesül, már kellemetlenül érzem magam. A mi történetünket nézve az világlott ki, hogy a feleségem alapigényeibõl több is sérült, nem elégült ki, ezért érezte magát rosszul. Nem az volt a fõ baj, hogy fizikailag nem bírja, hanem az, hogy én nem ismertem el õt úgy, ahogy elvárta és megérdemelte volna, és nem álltam mellé jól. És itt kell behozni a szeretetnyelvet is (ezt Gary Chapman amerikai író, párkapcsolati szakértõ, házassági tanácsadó fogalmazta meg elõször. Ezek a következõk: elismerõ szavak, minõségi idõ, ajándékozás, szívességek, testi érintés. – A Szerk.)
Én nem azzal a szeretettel fordultam a feleségem felé, amit õ várt. Rájöttem: nem kell táblázat, azt kell megnézni, hogy mi sérült benne leginkább, és segíteni kell neki abban, hogy a sérülései oldódjanak. És leginkább én tudok neki segíteni, mert én vagyok vele, és leginkább nekem vannak olyan lehetõségeim, amivel segíthetek. Mondjuk: átveszem tõle a mosást, elviszem a gyerekeket valahová, hétvégén bíztatom, hogy menjen el bátran a barátnõivel kirándulni, megköszönöm a finom vacsorát, nem felejtem el az évfordulóinkat, és így tovább…
Amikor rájött erre, akkor megbeszélték egymással?
Persze! Voltaképpen együtt jöttünk rá, hogy hol hibáztam, hiszen együtt ismertük meg a négy alapigényt. Amikor megkérdeztek minket, hogy álltok ti ezzel, akkor elmondtuk egymásnak négyszemközt a szobánkban, hogy melyikünk hogy áll, és ettõl kezdve világos volt számomra, hogy már csak végig kell gondolnom, hogy mit kell tennem. Amiben hiánya volt, azt én mind meg tudtam adni neki. Hát ilyesféle eszközökre tanított meg bennünket a Házas Hétvége. Ebbõl nagyon jól lehet együtt élni, sõt át lehet adni másoknak is.
A Házas Hétvégéket úgy képzeljük el, mint amikor néhány ember összegyûlik egy pszichológus által irányított csoportterápián?
Ilyen csoportterápián még nem vettem részt, de azt hiszem, itt egészen másról van szó. Amikor Házas Hétvégét hirdetünk, mindig személyesen szólítjuk meg és hívjuk a házaspárokat. A célunk nem az, hogy egy-egy széthullás felé tartó házasságot egyenesbe hozzunk. Ezek a hétvégék a jól mûködõ házasságok megerõsítésére, megújítására valók, meg arra is, hogy a szülõknek ne csak egymással, hanem a gyerekeikkel is jó legyen a kapcsolatuk. A gyerekeknek különleges receptorai vannak. Megérzik, hogy a szüleik milyen viszonyban vannak egymással és ez visszajelez a magatartásukban. Nem tudják kimondani, nem tudják kezelni, de beivódik a lelkükbe. Szoktuk azt mondani a szülõknek, hogy vehettek ti a gyerekeiteknek bármit, de soha nem tudtok annál jobb ajándékot adni nekik, mint azt, hogy szeretitek egymást. Ez átívódik a gyerekeikbe, akik így biztonságban érzik magukat. A szülõk egymás iránti szeretete – ami természetesen kisugárzik a gyerekekre is – adja meg a családon belül azt az õs-biztonságot, ami a születés után kissé csökken, de mégis megmarad. Óriási elõnnyel indulnak az életbe azok a gyerekek, akiknek ilyen szeretetteljes otthoni légkör adatott.
Ez a lelkiségi mozgalom is az egyházközséghez kötõdik?
Nem kötõdik szorosan minden egyházközséghez, de a lelkiségi mozgalom egyes központjai nagyobb plébániákhoz kapcsolódnak, amelyek a földrajzi közelség alapján szerveznek csoportokat. Amikor a Házas Hétvégérõl beszélek, mindig elõre bocsátom: mi nem vagyunk képzettek, egyszerû házaspárok vagyunk, nincs pszichológusi diplománk, nincs teológiai végzettségünk. Csak saját tapasztalataink vannak. Mindenkinek más a munkája, a hivatása – jómagam például tájépítész vagyok, a feleségem is kertészmérnök -, a találkozókba mindenki saját magát, a saját énjét hozza. Ha példával kell valamit élesebben megvilágítani, csak a saját példáinkat mondjuk el, a Házas Hétvégéken szigorúan ehhez tartjuk magunkat. De a jó házasságnak az is a titka lehet, ha mind a két ember Istenfélõ. Én nem mertem volna megházasodni, nem mertem volna kimondani az életre szóló igent, ha a feleségem nem hitt volna Istenben, ha nincs meg ez a biztos háttér. Csetlõ, botló, gyarló emberek vagyunk, de tudtuk, hogy Isten egymáshoz rendelt bennünket. Ha mi követjük azt, amit õ kitalált rólunk, akkor lesz rend az életünkben. Õ boldognak teremtett bennünket, és ha követjük az õ tanítását, akkor boldogok leszünk. A pap, aki az életét adja az Isten szolgálatára, hiszi és tudja, hogy az Isten boldogságra teremtette egymás számára a férfit és a nõt, mint férjet és feleséget. Ha ezt például a jegyesképzésen elmondja a jegyeseknek, ha meg tudja velük ezt értetni, akkor elindítja õket egy olyan úton, ami nagyon jó lesz a fiataloknak. És az ilyen házasságban, közösen érezve Isten közelségét, a hitük csak erõsödik bennük. De tapasztaljuk most a jegyesfelkészítések alkalmain, hogy hit nélkül mindezt hiába mondjuk el, érthetetlen, amirõl beszélünk.
Ha két különbözõ ember jön jegyesoktatásra, mondjuk az egyik istenhívõ, a másik meg nem, akkor vajon felmerül az a kérdés, hogy szabad-e összeadni õket az oltár elõtt?
Ez mindig nagy dilemma, és nem merjük megjósolni, hogy mi lesz késõbb, de hitük hiányosságai miatt nem szabad az esketést megtagadni. Azt mondjuk, ha szeretik egymást, ez a szeretet épülhet, fejlõdhet akkor, ha a nem hívõ is azon dolgozik, hogy szeresse a másikat. Ha elmélyült a kapcsolat, akár az Istent is megtalálja a társa. Ha valaki hisz, és hitetlennel akarja összekötni az életét, nem akarjuk elvágni az útját ettõl a szentségtõl. Amikor részt vesznek a jegyesfelkészítésben, arra bíztatjuk õket, hogy próbáljanak egyre mélyebb szeretetkapcsolatban élni, és ha ez tényleg meg tud valósulni, akkor az a másik is rá fog jönni, hogy a szeretetben tényleg Isten van jelen. Ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy kapcsolatban maradjunk azokkal a jegyeseinkkel, akik a jegyesképzésen hallgattak bennünket. Az esküvõvel nincs vége a házasságra való felkészülésnek! És örülünk annak, hogy vannak fiatal házaspárok a mi közelünkben is szép számmal, akik a házasságkötésük után is keresik a lehetõségét annak, hogy miként lehetne még együtt maradni, tanulni egymástól. Mert nagyon vágynak arra, hogy a szeretet megmaradjon köztük. A tavaly házasodottak közül már többen érdeklõdtek: vajon lehetne folytatni a beszélgetéseket?
(Folytatjuk)
R. V.
