Varga Livius Dunaújvárosban született, itt is alapította meg többedmagával 1991-ben a Quimbyt, 2003-ban pedig A Kutya Vacsoráját. Énekel, ütőshangszereken játszik, kipróbálta magát a médiában is, valamint természetfilmekhez kölcsönözte a hangját. Végzettségét tekintve pszichológus, diplomáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte. Megkérdeztük tőle, hogyan érzi magát most, ebben a teljesen felfordult, ámde igen csendes világban.
Hogyan érinti a Quimbyt és Kutya Vacsoráját a járvány? Tartjátok a kapcsolatot egymással, ha igen, hogyan?
Igen érzékenyen érint. Tulajdonképpen megszűnt a megélhetésünk. Ha valakinek voltak is tartalékai, lassan azoknak is vége. A Quimby januártól májusig nem akart koncertezni az idén, és vendégzenészekkel óriásit lendülve akart a szezonba lépni. Nagyon vártuk már a sok munka után a fizetős fellépéseket. Majdnem megvoltak a próbák, mielőtt beütött a vész. A másik zenekarom, a Kutya Vacsorája is azonos cipőben jár. Általánosságban mindenkinél megy a „Megélhetési Kreativity”. Mindenkivel tartom a kapcsolatot: esténként több órás, telefon-Skype-Messenger szeánszokat tartok a majd’ húsz fős stábbal, tucatnyi zenésszel és ugyanannyi rokonnal, baráttal. Napjaim fénypontjai ezek.
Mit tudtok még tenni ebben a helyzetben?
Leginkább mindannyian drukkolunk a fronton harcoló embereknek. Amelyikünk teheti, önkéntes munkát is vállal vagy felajánlásokkal segít.
Magánéletekben is valószínűleg sok változást hozott a mostani helyzet. Te például mire rendezkedtél be feleségeddel, ez a mostani vírusos őrület hogyan változtatta meg a napirendet?
Zsófi rendező-operatőr-riporterként, mint egyszemélyes stáb még forgat néha, de nagyrészt neki is le kellett húznia a rolót. Ébren töltött időnk nagy részében, 80 százalékban gyerekezés folyik, a fennmaradó 20 százalékban netezünk. De persze a gyerekekkel nem csak játszunk, hanem van kézműves-foglalkozás, zene-tánc, ismeretszerzés és „itthonsport” is. Ezeket mindannyian nagyon élvezzük. Sokat idétlenkedünk is. Amúgy persze fegyelmezetten, itthon. Hála Istennek, van egy kis kertünk, ott kötelező időminimum van gyermekestül.
Mint végzett pszichológus, az emberi lélekről mélyebb ismerettel rendelkezve hogyan látod belülről és kívülről a társadalmi és egyéni pszichék, lelkek, személyiségek változásait?
Szerintem legtöbbünk annak arányában változik amekkora fájdalmat, szenvedést tapasztal. Nehéz ezt így ilyenkor kifejteni, már rögtön okoskodónak tűnök magamnak is. Személyiségünk folyamatosan változik. A nehézségekből sokat tanulhatunk, a jólét, a bőség pedig könnyen megronthat minket erkölcsileg. Van egy bölcs jógi, aki azt mondta anno: „Nem kívánjuk a szenvedést, de nem is utasítjuk el a nehéz helyzeteket, mert, ha azok nem volnának, vajon mivel tisztulnánk meg?” Valóban köztünk jár a félelem, ennek egyéni és kollektív legyőzése lesz a mi bátorságunk. A bátorság a fegyelemre, bátorság a segítségre, bátorság az együttérzésre, bátorság a türelemre, bátorság a bizalomra. Ha nem keverjük ezt össze az esztelen vakmerőséggel, akkor pozitív változásokon mehetünk keresztül egyénileg és közösségileg is.
Te személy szerint fogsz valamit változtatni akkor, ha ennek a mostani állapotnak vége lesz? Sokan azt mondják, változtatni kell. Szerinted is? Vagy úgy érzed, változtatás helyett a figyelmet kellene csak másra összpontosítani?
Most már az is nagy dolog, ha valaki képes a figyelmét összpontosítani. Még nagyobb dolog, ha ez nem élvezeti vágyra vagy a düh tárgyára irányul. Én továbbra is önmagamon próbálok majd változtatni. Én ezt hiszem.
Van valami személyes üzeneted a rajongóknak, vagy azoknak, akik most ezt a cikket fogják olvasni?
Segítsen mindenki, ahol tud. Fegyelem, figyelem! És, hogy szeretet van…
Forrás: Mandiner
(RV)
