Szálljunk le végre az idősekről!

2020-03-31 | Budaörs
Az alábbi cikket egy női témával foglalkozó oldalon találtam és úgy éreztem nem árt közre adnom, mert sokunk véleményével egyezik a benne megfogalmazódó gondolat.

 

„Szálljunk le végre az idősekről!

Csak az ő érdekükben kiabálsz? Mert meg akarod óvni a vadidegen öregeket, akik az utcán vannak veled egyidejűleg? Szerintem meg a szolidaritás nem arról szól, hogy egy társadalmi réteg megóvásának ürügyén idiótaként lehet kezelni őket. Hanem arról, hogy megpróbálunk minden lehetséges módon segíteni nekik. És megérteni őket.

Az én anyukám elmúlt hetven. Mostanáig minden éve hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Egy héten legalább kétszer a kórházban önkénteskedett. Majdnem mindenhova gyalog ment. Hétvégenként túrázott és istentiszteletre járt. Télen síelt, tavasztól őszig pedig legalább kétszer külföldre utazott, ha lehet, akkor olyan helyre, ahol vagy túrázni, vagy búvárkodni lehet.

„Húzzál haza, vén kurva!”

Az én anyukám legalább két hete alig mozdul ki. Boltba nem jár, pedig semmit nem raktározott, nem is nagyon lenne hova, meg amúgy sem. Ha lemegy a lakótelepi harmadik emeleti lakásából, akkor embereket kerülve keres egy gyalogló útvonalat, ahol power walkingolhat. De nem tudja, meddig mehet még.

Mert pár napja az egyik barátnőjére ráförmedtek az utcán, hogy „mit keresel itt, te vén kurva, húzzál haza!”. Szeretetből, nyilván. Mert hát meg kell óvni az időseket. Tessék szépen örülni, hogy így törődünk a néni egészségével.

Az én anyukám 2 000 kilométerre lakik tőlünk. Egyedül egy lakótelepi lakásban. Nincs kert, ahol kicsit kimozgathatná magát. Nincs már önkéntes munka sem, ahol hasznosnak érezhetné magát. Idén nincs nyaralás, azt sem tudjuk, hogy hozzánk ki tud-e jönni. Mi sem tudunk hazamenni. És senki nem tudja, hol van ennek a vége. Istennek hála, van egy jó fej keresztlánya a városban, aki be tud vásárolni neki, ha kell. Neki van. De hány idős embernek nincs senkije?

Ki törődik a lelkekkel?

Mind aggódunk a szeretteinkért. Aggódunk magunkért is. De a társadalmi szolidaritás nem azt jelenti, hogy bárki bármikor feljogosítva érezheti magát arra, hogy egy veszélyeztetettnek tartott társadalmi csoportot stigmatizál, és rájuk zúdítja a saját frusztráltságából fakadó indulatait.

Ma már mind tudjuk, hogy a koronavírus nem csak az időseket veszélyezteti. Tudunk gyerek, fiatal, középkorú és idős halottakról.

Az idősek, igen, sérülékenyebbek. De a „mindenki maradjon otthon, aki teheti”, az mindenkire vonatkozik. Arra is, aki az utcán lekiabálja a másikat.

A mentális egészség és a fizikai fittség fenntartása legalább annyira hozzájárul ahhoz, hogy ne betegedjünk meg, mint az, hogy nem találkozunk emberekkel. Az idősek sérülékenységét az eleve gyengébb immunrendszerük mozgáshiányból fakadó további gyengülése még jobban fokozza. És akkor a bezártságról, arról a kétségbeejtő bizonytalanságról, hogy meddig kell még a szeretteik közelsége nélkül ülni a négy fal között, nem is beszéltem.

Ezért én vállalom, hogy edzőként azt mondtam az édesanyámnak, hogy amíg nincs kijárási tilalom, menjen és gyalogoljon, de ne menjen közösségbe, ne menjen boltba, semmilyen zárt helyre, ha kimegy, tartson legalább két méter távolságot bárkitől, aki szembe jön, ahogy mi is tesszük ezt Írországban. És persze kezdjen barátkozni az otthoni edzésvideók gondolatával.

A gúny nem segít

Azzal, hogy lekiabálunk vadidegen időseket az utcán, azzal, hogy gúnyvideókat és mémeket gyártunk, amiben őket alázzuk meg, nem segítünk nekik. Azzal segítünk, ha elmondjuk nekik azt, amit jelenleg tudni lehet a koronavírus veszélyeiről, utánanézünk, hol kérhetnek segítséget, felírjuk a legfontosabb telefonszámokat, beszélünk az önkormányzattal.

Ha kell, mi kérünk segítséget az ő nevében. Mert ez egy büszke nemzedék, akik nem szeretnek kérni. Lehet ezért kárhoztatni őket, de ez van.

Ne csak a szüleinknek és nagyszüleinknek, hanem a magányos szomszéd néninek is segítsünk. Lehet, hogy bosszantó látni, hogy lent grasszál járvány idején, de lehet, hogy csak azért ment le az utcára, mert elhitte azt, ami egyébként januártól legalább március elejéig a csapból is folyt, vagyis, hogy „de hát ez is csak annyi, mint egy influenza”. Vagy azért, mert nem akar a négy fal között megbolondulni a magánytól.

Segítsünk inkább azzal, hogy naponta bejelentkezünk. Hogy konkrétan rákérdezünk, hogy számukra mi most a legnagyobb segítség. Úgy óvjuk meg az időseinket, hogy nem hagyjuk őket magukra, és legalább virtuálisan mellettük maradunk. Igen, tartsunk fizikai távolságot. De lélekben maradjunk közel. Mert ez az őrület könnyen eltarthat még hónapokig, és az borzasztó sok teljesen egyedül maradva. Ez a valódi társadalmi szolidaritás, ez a valódi segítség.”

Forrás: Női Váltó

Major Edit

Megosztás