-Azon a napon felderítő gépek köröztek a falu felett. – emlékezett néhai Párkányi Ferenc.- Levente voltam akkor és utasítást kaptam, hogy váltsam le a hídnál őrködő társamat. Apám nagyon mérges lett, nem akart elengedni a veszedelembe. -Ilyen fiatal gyereket kitenni az életveszélynek!-dohogott. Délután 3 órakor mégis elindultam a szőlők aljában, megbújva.
A Csiki csárdánál félelmetes kép fogadott. Német tankok álltak, halotti csendben, csöveiket Torbágy fele fordították. Egyszer csak az oroszok megindították az offenzívát, körülbelül onnan, ahol most a Metró áruház áll. A németek gyors tempóban visszavonultak a főváros fele. A muraközi lovak, amelyekkel előzőleg az ágyúkat vontatták, kis kocsikat húztak. Az egyikre felugrottam, hogy minél előbb visszaérjek. Az emberek a pincékbe menekültek és napokig ki sem jöttek onnan. A családomat is a szőlőhegyi pincénkben találtam meg. Útközben találkoztam két felderítő orosz katonával, akik Budakeszi felől jöttek. Nem bántottak, tovább mentek.
December 25-én az oroszok elözönlötték a falut. A főutcán több házba belőttek, lovastól beköltöztek a lakásokba. Egy debreceni pedagógus, aki átjött a frontvonalon és nálunk szállt meg, tapasztalt néhány dolgot. Arra figyelmeztetett, hogy ne sajnálja senki kiönteni a borát, mert sok baj okozója lesz, ha lerészegednek a katonák. A községháza adatai szerint abban az évben 60 ezer liter borkészlete volt a gazdáknak. Hatalmas mennyiség! A katonák, ahol bort találtak, a hordókba lőttek és aláfeküdtek, úgy itták tele magukat.
A leányiskola pincéjében 2000 ember, főleg fiatal lányok, nők, gyerekek zsúfolódtak össze. A férfiak a fronton voltak, nem akadt védelmezőjük. A plébánosuk, Dr. Sík Zoltán, és Szép Zoltán atya életük kockáztatásával védelmezték a pincébe menekülteket.
Amikor elcsendesedett egy kis időre a környék, akkor kimerészkedtem és láttam, hogy piros és fehér ejtőernyők hullnak a Sas hegy oldalába. Később láttam közelről is, ezek fémtartályok voltak. A pirosban lőszert, a fehérben élelmiszert juttattak a németek a bennrekedt csapataiknak.
Filmbe illő jelenet volt, amikor az oroszok körbevették a Kőhegyet és –Hurrá! Hurrá! kiáltással kézifegyvereikkel megrohamozták. Nem ütköztek ellenállásba. A következő hetekben a katonák minden élelmet feléltek. Januárban még a marharépának is örültünk.
Az 1938-ban született Terus néni így idézte fel gyermekkori emlékeit:- Bián laktunk akkor. Tudtuk, hogy közeleg a front. Volt egy telepes rádiónk, azt hallgatta folyton apu és a nagypapa. Emlékszem, a németek is használták azt a frekvenciát, mert gyakran bemondták ezt a rejtjeles üzenetet: Achtung! Achtung! Krokodil gross.
Akkor már érvényben volt esténként az elsötétítési rendelet. Ez azt jelentette, hogy az utcán nem égtek a lámpák, minden ablakot alaposan be kellett függönyözni, fény ne szűrődjön ki sehonnan. Mindezt azért, hogy az amerikai bombázó repülőknek ne legyen célpont a falu. Ellenőrök járták az utcákat és bezörgettek oda, ahol fényt láttak. Emlékszem, a főváros felől erős reflektorokkal keresték a repülőket és lőttek rájuk.
24-én délután az utcán álltunk, amikor elment egy kenyeret szállító teherautó nyugati irányban. Láttam, hogy egy fiatal német katona ült a platón. Hamarosan jött vissza az autó, őrült sebességgel….a katona véresen feküdt a kenyereken. Láttuk, hogy az etyeki dombokon jönnek át százával az oroszok. Akkor anyukám behívott a szobába és kinyitotta a szekrényajtót. Az alsó polcon egy fenyőfát láttam begyömöszölve. – Az idén nem fog jönni a Jézuska.- mondta nagyon szomorúan. A csalódásom kettős volt. Akkor tudtam meg, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát.
Hamarosan lementünk a pincébe. A bejgli a sütőben maradt. Bor már nem volt a hordókban, mert amikor nagypapa megtudta, hogy a lerészegedett katonák bármire képesek, akkor szomorúan, könnyezve vödörszám kihordta a szemétdombra egész évi munkájának az eredményét.
Már hallottuk a lövéseket. Egyszer csak dörömböltek a kapun. Apu kiment, hogy történhet bármi, de úgyis bejönnek a katonák. Legalább a kaput ne törjék össze. Egy nagyon fiatal kiskatona jött, ott állt a pinceajtóban. – „Germanszki jeszty” (Németek vannak?)- kérdezgette és alaposan körülnézett, majd továbbment.
Ennél szomorúbb szentestét el sem tudok képzelni. Pedig a neheze még ezután jött.
Néhai Herczog Annus néni fiatal asszony volt akkor. Anyósával, csecsemőjével és néhány ismerőssel úgy gondolták, hogy a Frankhegyen lévő présházban nagyobb biztonságban lesznek, mint a faluban. Ám az oroszok aknavetővel lőtték a hegyet, csak úgy kopogtak a lövedékek a tetőn. Némelyik át is szakította. Annus néni anyósa tüdőlövést kapott. Percek alatt elvérzett. A kis csecsemő is megsérült. Bár nem volt halálos, néhány hét múlva ő is meghalt, hiszen nem volt sem gyógyszer, sem kötszer.
Ezen a karácsonyon nem gyúltak gyertyák a karácsonyfákon….
A nyitókép cirill betűs felirata: Bia, Budapest, Törökbálint.
Lejegyezte: s.k.