Szép Ernőről sok mindent lehet, sőt érdemes tudni. Molnár Ferenccel egyetemben, a magyar nyelv egyik megújítója, méghozzá mindketten úgy újítottak, hogy az utca és az éjszaka nyelvét felvitték a színpadra – ahonnan aztán az utca és az éjszaka nyelve visszaszivárgott a szalonokba, onnan pedig vissza az utcára, majd megint a… ja, nem: jött a II. világháború (és ami közben, és ami utána történt), és elsöpört mindent. Érdemes még fentiekhez hozzátenni, hogy Szép Ernő (és Molnár Ferenc) nyelvújítása nem csak stilisztikai forradalom volt, de osztályharc is. Az a bizonyos utcai és/vagy éjszakai nyelv, amit a színpadra csempésztek, a szegények, a megalázottak és megszomorítottak nyelve: a kis cselédeké és az ordas csibészeké, illetve a magukat arisztokratává felstilizáló igyekvő kispolgároké, a XX. Század elejének káoszában lubickoló és/vagy fuldokló kis senkiké.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy Szép Ernő első verseskötete 18 éves korában jelent meg, a következő évben pedig – 1903-at írunk – Debrecenből (ide gyerekkorában került a szüleivel, amúgy a ma Ukrajnához tartozó Huszton született) Budapestre költözik, és beáll újságírónak. A kor szokása volt ez, aki akart az életétől valamit, az Budapestre költözött: de Szép Ernő esetében, ahogy a műveiből kikövetkeztethetjük, nem pusztán racionális döntésről van szó, hanem kalandvágyról.
Ezekbe a vágyott kalandokba, hogy, hogy nem, mind a szerelem, ezen belül az erotika húzós terepén keveredik a fővárosba, azaz a nagyvilágba bemerészkedő vidéki zöldfülű, akinek Szép Ernő egész életében megmaradt: mert sose sikerült akklimatizálódnia, világéletében tágra nyílt szemmel, enyhén hideglelős csodálkozással szemlélte a nagyvilági életet. Dzsungelnek látta, ahol nagyvadak és apró gonosztevők kerülgetik egymást, ahol szemkápráztató a látvány, de minden lépés kínhalált hozhat a tapasztalatlan utazóra. De olyan szép a látvány, hogy megéri a veszélyt.
Szép Ernő szemében dzsungel az éjjeli Városliget is, ahol a Május játszódik – és a megszokott dzsungellakók, a ragadozók és a mérget pufogó szörnyecskék mellett megjelenik a dzsungel legijesztőbb lakója, a vadász is, sőt, az aljnövényzet lakói is ott nyüzsögnek, hogy egy pillanat erejéig felvillantsák baljós bájukat – aztán eltűnjenek, a nagyvadakkal és a szörnyecskékkel, azaz mindnyájunkkal együtt, a sötét, és talán éppen ezért annyira hívogató sötétségben.
Minden rendes dzsungelben akad legalább egy tisztás; a béke szigete, ahol nem faljuk fel egymást, de ha mégis, akkor legalább késsel-villával. Itt, a tisztáson – Szép Ernő Kávécsarnok néven nevezi – szelídebb kinézetű vadak laknak, látszatra nem olyan rikítóak, viszont jóval békésebb természetűek. Látszatra. Mert elég egy, a megszokottnál valamivel kevésbé felületes pillantást vetni rájuk, hogy ráébredjünk: ezek is vannak olyan veszélyesek – kivált legfélelmetesebb ellenségük, önmaguk számára – mint az igazi ragadozók. Csak késsel-villával, ugyebár.
Latinovits Színház ajánlását közzé tette M.Edit
