Helyszín Kelenföldi autóbusz pályaudvar. Dél van. Rekkenő hőség. Régóta nem jött autóbusz,de várunk türelemmel keresve egy csöppnyi árnyékot,de hiába. Nincs semmi fedél, ami oltalmat adna a gyilkos napsugarak ellen. Tulajdonképpen nem szoktunk hozzá a hosszas várakozáshoz, de ez a mai nap rosszul sikerül. Bele kell törődnünk, mert valahogyan haza kell érnünk. Várakozunk.Az előttünk elterülő végelláthatatlan aszfalt burkolatot szinte fölforralja a hőség. Nézzük az óránkat, a menetrendet, de hasztalan,a busz sehol.
A forró aszfalton feltűnik egy apró víztócsa. Eddig észre sem vettük a nagy várakozásban. Előttünk két szomjas galamb birkózik egymással,hogy melyikük csőre tud még egy parányi vízcseppet kiszívni az olvadt alapból. Szívszorító látvány! Szomjasak- gondoljuk mindannyian, akik látják a galambok küzdelmét. Víz kellene, legalább egy pár cseppnyi is elég lenne – gondolom, de nem hoztam magammal egy kis palackban,pedig most jól jönne. A galambok töretlen elszántsággal. nyomkodják csőrüket a lassan már elpárolgó tócsába. Rossz odanézni!-mondtuk egymásnak páran,de a szánakozó bámészkodóknál nem volt még egy kis üveg víz sem.
Majd végre jött a busz, a galambok felreppentek és mi felszálltunk. Elindultunk hazafelé. Azóta sem hagy nyugodni a két galamb látványa. és a gondolat hogy nekünk embereknek kellene gondolnunk a madarakra is hogy legyen vizük bármikor,különösen a lassan 4o fok fölé kúszó hőségben! Valahogy megoldást kellene találni arra,hogy legyen egy kis csobogó,vízforrás,hogy a galamboknak,madaraknak ne az olvadt aszfaltból kelljen kiszívni az utolsó életet adó víz cseppet.A Kelenföldi buszpályaudvar hatalmas talán el férne valahol egy kis csobogó.
Ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani mindazokkal akik egyetértenek velem.
Major Edit
