Szakértelmük révén hamar megtapasztalták, hogy a köves, agyagos talaj igen kedvező a szőlő- és barack számára.A gazdák szorgalom és szaktudás nélkül nem sokra mentek volna. Amikor sok munka adódott, bizony már a napfelkelte a határban találta a család apraja-nagyját. Nagy értéknek számított a termőföld. Nem legenda, hanem valóság, hogy az eső által lemosott földet a gazdák kosárral visszavitték a földjükre.
A talajt „rigolózták” azaz kb. 30 cm mélységig megforgatták, a köveket kiszedték, azokat építkezéshez, rézsűépítéshez használták fel.
Az 1880-as években óriási pusztítást végzett a szőlőállományban filoxéra-járvány. A földben élősködő sárgásfehér tetvek ellen minden védekezés hatástalannak bizonyult. Azok a családok, akik csak a szőlőgazdaságból éltek, néhány év alatt földönfutóvá váltak.
Megoldást nagy anyagi áldozatok és kitartó munka árán a fertőzésnek ellenálló vad-alanyok telepítése hozott, majd két-három év után azokat nemes vesszőkkel oltották be, akkor újjá éledt a szőlőkultúra.
„Amerre a szem ellátott, mindenfele szépen művelt szőlők sorakoztak”- mesélte néhai Zengl Léni néni.
Kezdve a Szállás-, a Frank-, a Nap-, a Tűzkőhegyen keresztül Gazdagrétig, sőt a Farkasrétig. Eleink takarékos életmóddal elérték, hogy egyre nagyobb földterületet vásároltak a környékbeli települések határában, Bösinger majortól Törökbálintig. Nem eladtak, hanem vettek! Hamarosan hatalmas pincék épültek a Kőhegy és az Odvashegy oldalában.
„A mi pincénk olyan tágas volt, hogy még lovas kocsival is be lehetett menni” – emlékezett néhai Róth Antal.
A szőlő kora-tavasztól késő őszig elfoglaltságot igényel gazdájától. Minden évben nyitás, metszés, horolás legalább kétszer, permetezés, kötözés, kacsolás, aztán a szüret, végül a födés.
A szőlő nem szereti az egyenes hátat. – járta a mondás, ami arra utalt, hogy sokat kell hajladozni a tőkék között.
Kedvelt fajták voltak egykor a Mézes, a Csiri-csuri, a vörös Honigler, a piros Szlanka, a Cirfandli, a Csabagyöngye, a Szőlőskertek királynője, a Kecskecsöcsű stb.
„A szőlőt, mint növényt nagyon kell szeretni, hogy abból majd jó bor legyen.” – idéztem Hesz Ferenc helyi, elismerten jó szőlősgazdát.
Azzal még nem ért véget a munka, hogy szüret után a must a hordókba került. A bor kezelése külön szakértelmet kíván. A budaörsi szőlősgazdák értettek ahhoz is. A hivatásos vincellérek fő feladata a pincészet, a borok kezelése volt.
A budaörsi őszibarack igazán az 1920-as években indult hódító útjára. Valószínűnek tartják, hogy a császári hadseregbe besorozott katonák hozták haza Olaszországból a nemes oltó- vagy szemző vesszőket. Alanyul keserűmandula csemetéket használtak. A termőtalaj adottságának,(meszes, agyagos) a kedvező éghajlatnak, a napsütéses órák számának együttesen köszönhető e páratlan ízű, zamatú gyümölcs minősége. A mi őszibarackunk hamarosan országos hírű lett. Valóságos „barackparadicsom”-ról beszéltek. A vevők a fővárosi piacokon a budaörsi barackot keresték, azt vásárolták előszeretettel.
A 30-as évek elején már 10 ezer mázsánál több volt az őszibaracktermés az akkori községben. A begyűjtők között a Lenz cég volt a legjelentősebb. Az élelmes nagykereskedő a vasútállomás mellett korszerű hűtőházat épített. A termelők az átvevőhelyen sablon szerint osztályozták a frissen leszedett gyümölcsöt, ami a ládába, onnan a hűtőházba került. A vonatszerelvények éjjel indultak édes terhükkel útjukra. Másnap már az európai nagyvárosok piacán árulták a budaörsi hegyek aranyát.
A nemesített őszibarackfajták kora nyártól októberig ontották gyümölcseiket. A legelső, a Mayflower és a Mariska június elején érett. Azt követte a Péter-Pál, a Nektarin, a Ford, az Elberta, a Champion, (stb) és októberben a sárga húsú Poenta.
Sok család nem csak hogy megélt, de többen meggazdagodtak a barack- szőlő és bor eladásból. A főváros közelsége, felvevőpiaca kedvező volt a gazdák számára. Ki-ki a saját lehetősége szerint szállította be a termékét – gyalog, lovas kocsival, később a Kurir-busszal.
A közkedvelt Csiri szőlőt az arra kialakított helyiségben (Weipastum) állványokra akasztották a gazdaasszonyok. A szobát kénezték, szellőztették, szükség szerint a fürtökből a romlásnak indult szemeket kiszedegették- és húsvét táján a módosabb pestieknek jó áron eladták.
A férfiak dolga volt a pesti vendégek fogadása a pincéknél. A bor eladása is jó bevételt jelentett a családoknak.
1933-ban kezdték a repülőteret építeni. A kisajátítás során a község a legjobb szántóföldjeit veszítette el. Ez fájdalmasan érintette a gazdákat.
Azon a kevés területen, ami még maradt kukoricát termeltek, továbbá árpát és zabot az állattartás miatt, rozst a szalmájáért (azzal kötözték a szőlőt) Fontos volt még az állatok ellátása érdekében a lóhere és a takarmányrépa termesztése. A kenyérgabonát a biai malomban őröltették.
A két világháború között a Frank és a Feldhoffer család cséplőgéppel rendelkezett.
A legtöbb portához konyhakert is tartozott, aminek gondozása a gazdaasszony dolga volt. A jól karbantartott kertben megtermett a zöldségféle, a paradicsom, a káposzta, a burgonya. „Azt főzünk, ami a kertben terem” – mondogatták az asszonyok.
„Régebben a budaörsiek mindent eladtak a fővárosban, aminek vevője akadt: szőlőt, bort, gyümölcsöt, tejet, vajat, tojást, baromfit” – olvashatjuk Hauser József krónikájában. Hozzátehetjük: még virágot is. Mert a gyümölcsösökben a fák alá pünkösdi – és őszirózsát ültettek az asszonyok és azt is a piacra vitték. Húsvét előtt nagy keletje volt a barkaágaknak.
Két emberöltő elteltével a régi gazdálkodásnak már alig látjuk a nyomát.
Pedig jó lenne, ha a budaörsi őszibarackból tudnának még enni az unokáink is.
s.k.
