A mai napig is a „korához képest” kiváló, száraz állapotban lévő, több járatú, tágas pince egy része az egykori Zichy kúriával egyidős. „Az 1720-as években már állt Örsön a Zichyek ’váracsszerű’ kastélya.” –olvashatjuk Filipszky István: Nehéz kezdet című kiadványában. A Budaörsi Lexikonban korabeli leírást és alaprajzot találunk a régi és az „újonnan tervezett” pincéről: „A Budaörsön lévő uradalmi nagyház és pince épületének alaprajza. 1773.február.” 1799-es keltezéssel maradtak fenn a Jacob Gföller gödöllői kőművesmester készítette tervrajzok a pince nagyobbításáról, présház, lakóépületek hozzáépítéséről.Szép napokat élt meg a Zichy-kastély, amikor a község az 1880-as években a Korona Uradalomtól megvette az értékes ingatlant, és leányiskola céljára az Irgalmas Nővérek rendelkezésére bocsátotta. Az apácák tantermeket alakítottak ki, létrehozták a zárdájukat és egy kápolnát is berendeztek. Több mint hatvan éven át nevelték a budaörsi lányokat hitre, erkölcsre, tudásra. A növekvő gyermeklétszám miatt 1905-ben újabb három tantermet rendeztek be, és újabb tanári állásokat hoztak létre. A tanítás nyelve a magyar és a német volt.
A második világháború alatt az ódon falak nősikolytól voltak hangosak. Százával menekültek a pincébe, biztonságot remélve, az orosz katonák zaklatása elől a lányok, asszonyok.
Az egykori iskola épülete alatt hatalmas kettős pince húzódik, amely 1944/45-ben óvóhelyként szolgált. A második világháború alatt az iskola több belövést is kapott, itt volt a Wehrmacht ruharaktára is elhelyezve.
1948-ban megtörtént a felekezeti iskolák államosítása. Az épület még egy ideig leányiskolaként működött – sokan még ma is úgy emlegetik, mígnem az 1957-ben a Művelődésügyi Minisztérium kötelezővé tette a koedukációs képzést. Az apácákat elküldték. Akkor a Fiúiskola lett az 1. számú, a Leányiskola pedig a 2. számú általános tanintézet. Később , az 1980-as évektől 2013 májusáig ott működött a budaörsi postahivatal.
Hogyan emlékeznek vissza a szemtanúk, a túlélők az 1944-45-ös, háborús időkre?
-Az apácáknál kerestünk menedéket- mesélte régebben Laboranovits Mária, aki édesanyjával menekült a katonák elől. – A Leányiskola alatti pincében rengeteg ember zsúfolódott össze: nők, gyerekek, öregek. Talán több mint ezren. A férfiak a fronton harcoltak, mint a mi édesapánk is, akit soha többé nem láttunk. Az oldalszárnyban az apácák egy oltárt állítottak fel. A pincében kút is volt. A hetekig tartó megpróbáltatások alatt ott gyerekek születtek és többen meghaltak…Nekünk a lépcsőn jutott már csak hely. Láttuk, amikor Sík atya az apácanővért védte a katonákkal szemben, és az egyik katona megütötte. Szép Zoltán káplánatya tudott oroszul, beszélt a katonákkal, akik végül is elmentek. Elmondani sem tudom, mennyire féltünk, valósággal rettegtünk. Egy másik alkalommal úgy mentettük az életünket, hogy a felnőttek a már meggyengült téglafalat a mai Ébner-köz felé kidöntötték és mindenki szaladt, amerre látott.
-Egy rettegéssel teli éjszaka után már nem éreztük magunkat otthon biztonságban, ezért a Leányiskola pincéjébe menekültünk a kisfiammal és a testvéreimmel. – emlékezett vissza Posch Róza, akit 1946-ban kitelepítettek. -Már nagyon sokan szorongtak ott. Az apácák élelmet osztottak nekünk. Legyen áldott az emlékük is, amiért segítettek mindenkinek, erejükön felül azokban a vészterhes napokban. Jöttek az orosz katonák és asszonyokat kerestek, krumpli hámozáshoz. – Az öregek menjenek! – figyelmeztettek az apácák. De azokat a katonák visszazavarták.. Tisztálkodási lehetőség szinte semmi nem volt. Néhány nap múlva jött egy ember és arról tájékoztatott, hogy Budapesten és a faluban már csend van, haza mehetünk. Örültünk ennek a hírnek, mert féltünk, hogy kitör egy járvány a higiéniai körülmények miatt.
Talán egyszer talál megfelelő rendeltetést a város vezetése annak a pincének.
s.k.
