Búcsúzunk. Mindig elmúlik valami az életünkből, az, ami sokáig meghatározta mindennapjainkat, egyszer csak emlék lesz. Ballagó diákok énekétől hangosak júniusban az iskolafolyosók, könnyes szemű szülők és tanárok féltőn kísérik diákjaikat az iskola kapujáig, ahol kilépve már várja őket a nagybetűs ÉLET.
Gondolataimban kutatva eszembe jutott egy régen volt tanító bácsim, aki még az alsó tagozatban tanított engem. Itt Budaörsön jártam az általános iskolába nagyon régen, az 1953-57-es esztendőkben, amiről tudjuk, hogy Magyarország legnehezebb évei közé tartozott. Sosem volt könnyű a tanítók élete, és sosem tartoztak az u.n gazdag réteghez. Mi gyerekek ezt sosem vettük észre, nem is ez volt a fontos számunkra. Szerettük a tanárainkat és ők is minket. Ez így volt jó.
Természetesen akkor is megvoltak a követelmények és a szigorú számonkérés, de az iskola légköre olyan volt, mint egy puha, minden jóval bélelt biztonságos kis fészek, ahol nem bántanak, hanem védenek és segítenek. Az iskola igazgatója, aki egyben oroszt tanított nekünk, látván, hogy nekem sehogyan sem megy a ragozás, nagyszünetben velem rótta a köröket az iskola udvarán és gyakoroltatott. Majd az órán úgy kezelt, mint legjobban ragozni tudót, nem jelölt meg magában fekete ponttal, pedig tudta a gyengémet. Örökké hálás szívvel gondolok osztályfőnökünkre, Zavagyák Cirilre, aki földrajzot tanított nekünk. Tőle a térképolvasást, a földrajzot és a történelmet tanultuk, hatalmas hazaszeretetet, és ezzel együtt becsülni azt, hogy magyar vagyok. Az 1950-60 – as években nehéz volt olyan tanítónak lenni, aki az órákat a saját elképzelései szerint tarthatta, de ő mégis képes volt akkor belénk plántálni az igaz szót, hazáról és történelemről egyaránt. Ha lehetne választani, én bizony őt ajánlanám a megbecsülő legfelsőbb díjra.
Tanárnak, tanítónak lenni dicsődég kell, hogy legyen. Mert ki is a jó tanító? Nem minden esetben a „pedagógus” szó rejti ezt. Sokan választják ezt a pályát több okból is, de felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki választja elhivatottságból? Vajon ki az, aki nemcsak szellemileg, de lelkileg is megfelel e nagyon is fontos küldetés betöltésére? Mint ahogyan a hivatásos gépjárművezetőknek is alkalmassági vizsgát kell tenni, vajon a pedagógusi pályára készülőknek miért nem kell tenniük ugyanezt? Hiszen ők is emberek, akik nem mentesek azoktól a gyarló tulajdonságoktól, amelyek mindegyikünkben munkálnak. Vajon fel tudnak-e emelkedni ezen és tudnak -e úgy bánni a tanítványaikkal, hogy azok sosem sérüljenek meg lelkükben? Tudják-e a kötelező tananyagon túl hasznos, egy életre szóló útravalóval ellátni a gyerekeket?
A tanuló ifjúságnak vannak tapasztalataik. Jók és rosszak egyaránt. S hogy ki volt számukra az igaz, a jó és meghatározó személyiség az iskolában, a választ nem most, hanem majd felnőtt korukban fogják megadni. Ugyanúgy, ahogyan most én is megtettem ezt. Az érdemjegyet majd akkor osztják ki, nem most. Az én régen volt igaz jó tanítómnak most tűzném az elismerő emlékérmet a mellére.
Ilyen gondolatok kergetőznek bennem mostanság. Sokat változott a világ. Igényesebbek lettünk, és ez így van jól. A régi idők feledésbe merültek. Már nincsenek kopott zakójú, könyökvédős tanító bácsik, akik olykor talán még az életüket is odaadták volna azért, hogy a gyerekfejekbe beletöltsék a tudományt, a hazaszeretetet, az illedelmes viselkedést, a szép magyar szót és még sorolhatnám napestig. Mind elmentek már, csak emlékeik köröznek gondolatainkban olykor .
Major Edit
