Élete gondolkodással, munkával, szenvedéssel és örömökkel, kétségekkel meg felismerésekkel és írással telt el – mint mindnyájunké, akiknek élete átívelt a XX. századon. Erdélyi lány volt, az elveszített Nagy-Magyarországban nevelkedett. Az orvosi pálya vonzotta, de végül pszichológus lett, lelki fájdalmak gyógyítója. Az egyetemet a kolozsvári Bólyai Egyetemen kezdte, de már csak a háború után tudta befejezni. Első szerelméhez – egy magyar fiúhoz – ment feleségül, de csalódnia kellett. Egy alkalommal erről is beszélt: „A szexualitás számomra egy iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem lett a férjem, ő volt az, aki életemben először megcsókolt, de már a nászutunk alatt is megcsalt, sőt meg is fertőzött.”
A nagy csalódás után Magyarországra szökött anyósához. A háború alatt együtt éheztek, fáztak, rettegtek és szenvedtek. Ő ezt megcsalva és megalázva élte át. „Volt, hogy egy egész csapat katona ütött rám, a földre fektettek, sötét volt, hideg volt és lőttek. Guggolva álltak körül a katonák, nyolcan-kilencen, és egymást lelökdösve feküdtek rám, hol az egyik, hol a másik. Azt hittem belehalok…” Később a könyvében ezt írta erről: „Hát el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Igen, tudja. A nyitja nagyon egyszerű, akkor, amikor még nagyobb szörnyűségek veszik körül.” És ő valóban legyőzte a gyalázatot, tudott nyíltan beszélni szexusról és erőszakról is.
Második férjét, Mészöly Miklóst, a Darling kávéházban ismerte meg. Akkor Mészöly még nem volt Mészöly, még nem volt nagyhírű író, hanem csak dr. Molnár Miklós Szekszárdról, csak egy Pestre felmenekült újságíró, aki szerette a meséket, és ennek köszönhetően jó darabig a Bábszínháznak meséket írhatott. Azután lett „csak” igazi író, amikor az új igazgató felrúgta azt a szerinte „liberális fészket” a bábszínházban. Miklós még aznap feleségül kérte Alaine-t, de ő félt egy újabb csalódástól és nemet mondott. A vele történt rémségek után még sokáig nagyon beteg volt. A háború alatt fertőződött meg a tüdeje, meg még ezzel-azzal, és valakinek gondoskodnia kellett róla.
Mészöly nagyon kitartó ápolója lett és összeköltöztek. 1948-ban megházasodtak és Mészöly haláláig, 1997-ig házasságban éltek Mészöly Miklós íróval. (Mészöly a háború alatt történtek durvább részleteit csak akkor tudta meg, amikor Alaine már megírta az Asszony a fronton című fent említett könyvét, ami nagy sikert aratott. Ez a könyv azért lett olyan erős, mert érződik, hogy mire tollat vett a kezébe, addigra már mindent feldolgozott magában és mindent megbocsátott.
Milyen volt a házasságuk? És vajon miért kellett egzisztenciális és halálfélelemben élnie Mészöly mellett Alaine-nak szinte mindig? Erről szinte mindent elárul A bilincs legyen a szabadság című hatalmas kötet. Megszámlálhatatan sokaságú leveleik között fényképek is vannak, Nádas Péter esszét is írt róluk. Életük során talán több időt töltöttek el külön, mint együtt. De csak testben, lélekben talán soha. Miklós hol a budai, közösen megörökölt lakásban élt napokon át, ilyenkor Alaine Kisorosziba menekült, lett ott egy szép kis hétvégi házuk. Mindent tudtak egymásról. Alaine tudta, hogy férje kedveli a „bimbózó lányokat”, és gyötörte az is, hogy nem születhet gyermeke. A bölcselgő Mészöly nem tagadta, hogy „a szerelem módjaiban és modulációjában mindig kiszolgáltatott voltam és az is maradok.”
De aztán azt is megírta kicsit nagyképűen, hogy: „Körülöttünk annyi, de annyi házasság belepusztult önmagába, hogy azt kell mondjam, hogy valami istenkegyelme folytán, mi még megúsztuk.” Talán ezért is írták szinte megállás nélkül egymásnak azt a leírhatatlan mennyiségű szeretettel teli levelet… Megmaradt örökre a kölcsönös szeretet. Alaine minden levelét, amit neki írt így kezdte: „Kincsem!”, Miklós pedig (néha)) így: „Te súlyos kincsem…”
Alaine szerény volt, önzetlen, természetes és rendkívüli érzékenységgel tudott figyelni, hallgatni, vigyázni, törődni másokkal. Akit megszeretett, azt nem engedte el. Ha elhatározott valamit, azt tűzön-vízen át végigvitte. Igazi harcos volt, és fáradhatatlan volt a ténykedésben. Szép volt és sudár, de a külsejével keveset törődött. 2003-ban ezt írta a naplójában: „A legutóbbi tévés szereplésemre azt írta Gizi (egyik barátnője), hogy neki az tetszett neki legjobban, amikor a kertben le akartam törni egy virágot, de nem tört, és én hipp-hopp leharaptam a fogammal. Nagyon jól mulatott, de megbocsájtja, hogy megint barna szvetterben és mellénykében voltam, noha már többször javasolta, nézzem meg: négy éve vagyok mindig ugyanabban a ruhában a tévékamerák előtt…”
A Mészöly házaspárt közelről ismerő Kukorelly Endre azt állította róla, hogy Alaine a világ legrosszabb szakácsnője volt. Mit gondolnak, ez igaz lehetett? De akkor hogy lett mégis azonnal sikerkönyv a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Főzzünk örömmel! című szakácskönyve? Az igaz, hogy hiátusok vannak a könyvében, de az is, hogy ő nem lopkodott senkitől. Csak azokat a recepteket adta meg, amit az édesanyjától vagy a barátnőitől elkészíteni is megtanult. És ő is ezeket ette. De hogy mikor jutott ideje a főzésre, arról még elmélázhatunk…
Szakmai munkássága is egyedülálló volt. Sokféle tudásterület határán mozgott, nemcsak a halál kultúrájával foglalkozott, nemcsak tabukat döntött, hanem az őt körülvevőket is megbabonázta kendőzetlen őszinteségével, segítőkészségével és szeretetével. Amibe ő belekezdett, annak nem lett vége a halálával. Tanítványai vitték tovább, amit együtt megkezdtek. Tanult, fáradhatatlanul tanította munkatársait és tankönyveket is írt. (Később, már felbátorodva az első könyv sikerén, már több könyvet is.)
Éveken át a haldokló gyermekek „angyala” volt. Mikor mindenki félt a haláltól, ő ott ült mellettük éjjel, nappal és asszonyi melegséggel fogta a kezüket, tartotta bennük a lelket. Neki nem számított, ki fekszik az ágyban, gyermek, felnőtt, nő, vagy férfi. Imádkozott velük és értük, és lefogta a szemüket.
A kórházakban haldoklók méltó halálért is harcolt. Megtett mindent azért, hogy elérje: legyen ott mellettük valaki, aki utolsó órájában megfogja a haldokló kezét, ha kéri, elmond érte egy Miatyánkot, és meggyújt, eléget egy szál gyertyát. Nem mindenki állt a pártjára, sok nehéz harcot kellett megvívnia. Már a halálán volt, amikor megrendítő vallomásait tartalmazó kórházi naplója legutolsó oldalára már remegő kezekkel, alig olvashatóan azt írta : „Engem azt hiszem, a hit segít, hit nélkül már rettenetesen nehéz lenne….”. Tudatosan készült saját halálára is. Mindent megtervezett, megszervezett, előkészített, búcsúzott és sokat imádkozott. Leírta azt is, kinek küldjenek értesítést. Tiszta lélekkel indult a teljesség felé.
Levettem Alaine minden meglévő könyvét a polcomról. Meg régi Beszélőket is átlapoztam, mert emlékeztem, hogy ott is megjelent vele egy mélyinterjú. Miért? Igaz képet akarok róla rajzolni. Valahogy úgy gondolom, hogy akik ezeket az emlékező sorokat elolvassák róla, azok azt is tudják és érezzék, hogy milyen mérhetetlenül sok tisztelet és szeretet vette őt körül életében, és azt is, hogy Alaine is mérhetetlen szeretetet és figyelmet adott másoknak önmagából. Akik közel álltak hozzá, jobbára munkatársai, életének néhány fontos szereplője, azokkal halála után néhány évvel négyszemközti interjút készítettek a kapcsolatukról, a közös emlékeikről, és ezeket a vallomásokat a Kalligram Miért éppen Polcz Alaine? címmel kiadta egy kötetben. Ha kiváncsiak rá, ebből a könyvből megtudhatják, hogy Alaine miért volt utánozhatatlan. Miért fájt olyan nagyon a halála mindenkinek, aki ismerte.
Egyik, kislánykorától ismert és szeretett munkatársa, Ablonczy Anna, aki az interjúkat csinálta, elmondta, hogy egyszer egy különös mondatot mondott neki Alaine: „Én úgy szeretek élni, de meghalni is úgy szeretnék. Érted te ezt?” Anna, aki mindig felnézett rá, ezt a néhány sort írta Alaine utoljára megjelent könyve utószavában, amelynek megjelenését ő már nem érte meg:
„Alaine (Alinak becézték) minden virágot szeretett, de a vadvirágokat különösen, és ezek közül is számára a kikerics volt a legszebb. Szerette a kisoroszi birtokuk mögött a nagyrétet, bármikor örömmel feküdt bele a vadvirágokkal teli fűbe. A Letépem ezt a hangaszálat című írásában így ír erről: A kikericseket minden évben várom, hogy kinyíljanak, és lefekszem közéjük a nagyréten. Szeretem,, ha naplementekor süt rájuk kicsit a fény, Halálvirág, mondta a pásztor, aztán hozzátette: Csak tessék nyugodtan szedni, azért nem bánt! Apollinaire verse jár az eszemben, a kikericsekről: „Legelget a tehén /és lassan megmérgeződik.” Az Ali (így becézték) halála elötti hétvégén Nóri barátnőmmel Kisorosziban voltunk és elképedve vettük észre, hogy a kikericsek (a halálvirág ) szabályosan elözönlötték a falut… Nemcsak a réten, de a Tahiból Kisorosziba vezető hosszú út mentén is egymást érték az éppen bimbózó vagy már egészen kinyílt szirmú kecses, lila virágok. Garmadával nyíltak az útszélen, az árokban. a kertekben, az erdőben, az erdőszélen, a nagyréten, bármerre sétáltunk, bicikliztünk, mindenhol láttuk halványlilájukat. Istenem, ha Ali látná! Aznap még nem jutott eszembe, csak később, hogy a kikericsek már akkor tudták, hogy mi fog történni négy nap múlva…”
Nádas Péter író ezeket a szavakat mondta el a ravatalánál:
„Olyan embertől búcsúzunk, kedves barátaim, aki tudni akart a halálról mindent, többet, amit amennyit földi halandó tudhat.
Egy olyan ember búcsúzik itt tőle, kedves barátaim, akit fiatal férfiként éles logikai eszközökkel eltántorított az öngyilkosság gondolatától, mondhatjuk ellökdöste önpusztítási vágya közeléből.
Fiatal nőként a háborús gyalázat mélyére taszították az üres fizikai lét közelébe, amikor a lélek csak pislákol az ellenkező testben.
…Ő tudathasadásból hozott vissza elveszett lelkeket, olyan helyekről, ahonnan a szakirodalom szerint már nem lehet. Gordiuszi csomókat oldott fel, olykor saját ellenkezésével küszködve gyógyított.
Alaine nem volt és nem lesz elképzelhető Miklós nélkül, mint ahogy Miklós nem volt elképzelhető nélküle. Tizenhét évig éltem kettejük közelében. Örkény azt mondta, ilyen szép emberpárt még nem látott. Egymásnak voltak teremtve, egymás mellé voltak rendelve, két nagyszabású személyiség, nagyvadak. Közelről, mintha gigászok harcát látná az ember, és eltiporják, aki a közelükben áll.
Alaine volt az egyetlen ember az életemben, akivel a kényes kérdések legkényesebbikéről beszélni lehetett, Istenről. Szívével szolgált. Lélekkel teremtett lények specialistája volt. Soha nem tegeződtünk.
Isten veled, Alaine, legyen hozzánk könyörületes.
R. V.
Forrás: Minden, ami számomra elérhető volt.
