A veterán rendezőnek, a 78 éves Wim Wendersnek nem a saját fejéből pattant ki a Tökéletes napok ötlete, legalábbis nem teljesen. A német állampolgárságú, de Japánért fanatikusan rajongó Wenderst azzal keresték meg, hogy látogasson el a kelet-ázsiai ország fővárosába és nézzen meg néhány nyilvános vécét. Ám nem akármilyen mellékhelyiségekről van szó, hanem a Tokyo Toilet művészeti projektről, amelynek részeként tizenhét különböző államokban élő művész álmodott és alkotott meg – gyönyörűen és kreatívan – nyilvános illemhelyeket Tokyo Sibuja kerületében.
Ennek kapcsán azt is szerették volna, ha Wenders rövid dokufilmeket készít ezekről az érdekes építményekről, ám a direktor végül arra jutott, hogy jobb lenne egy egész estés, fikciós drámában feldolgozni a látottakat. Valahogy így született meg a film, aprópénzből, alig tizenhat nap alatt leforgatva, de láthatóan, érezhetően és hallhatóan szívvel-lélekkel.
Eddig ez az egyetlen olyan japán film az Oscar történetében, amit nem japán rendező hozott tető alá. A film története egy idősödő férfi, Hirajama (Koji Yakusho) körül forog, aki érdekes jelenség. Minden nap hajnalban kel, összehajtja matracát, megnyírja bajszát, és a lakása előtti automatából kivesz egy fémdobozt, majd kettőt-hármat szürcsöl, de az is megtörténik, hogy már az autóban ülve kiválaszt egy kazettát, és valami levitézlett rock vagy popszámot hallgatva elindul autóján dolgozni, a vécéket pucolni.
Lehetne ez a főhős megviselt sorsú, idős vagy beteges, gyűlölhetné az életét, de erről a karakterről már az első jeleneteket látva egyértelművé válik, hogy ő ennek az attitűdnek éppen az ellenkezőjét képviseli. Hirajamának, a film főhősének, ennek a hatvanas éveit taposó fickónak első dolga ugyanis minden hajnalban, amikor kilép az utcára az, hogy felnéz az égre, egy nagyot mosolyog, és ugyanezzel a mosollyal az arcán áll neki a gyönyörűen megvalósított vécék pucolásának, méghozzá úgy, hogy a toalettek minden zegét-zugát háromszor is átsikálja. Nem zavarja őt ez a többség által vélhetően alantasnak látott munka, sőt! Láthatóan szereti, sőt büszke is arra, amit csinál.
Meditatív élmény mindvégig ez a film, mindvégig, amíg Hirajamát követjük Tokióban. Mert Wim Wenders nem sajnálja a játékidőt arra, hogy bemutassa azt, hogy a napi rutinban és az egyszerű, mindenfajta feltűnést kerülő életmódban is meg lehet találni az igazi boldogságot. A zárkózott vécépucolóról, akinek az összes megszólalását a két kezünkön össze tudjuk számolni a filmben, kiderül, hogy nem a munkája az egyetlen hobbija, sőt. Bár keveset beszél, kiderül róla, hogy műveltebb, mint amilyennek látszik. Hiszen William Faulknert olvas esténként, otthonában saját nagy könyvtára van, és lelkes fotográfus is egyben, meg bolondul a nyugati popkultúráért, ínyencként fogyasztja annak legjobb zenéit, méghozzá analógról, tudomást sem véve az olyan lelketlen találmányokról, mint a Spotify vagy a Youtube. Hol az autóban ülve, hol a biciklin száguldva látjuk, mindig a középpontban, miközben a csodaszép tokiói panorámákban, utcai vágóképekben, és remek aláfestő dallomokban is gyönyörködhetünk.
Ezek viszik a filmet, amiben csak egy egészen enyhe utalás van arra, hogy valószínűleg egy gazdagabb, fényűzőbb életet hagyott hátra, és állt be „szerzetesnek”, és vállalta az egyszerűbb emberek sorsát. A film nagyját, teljes „zenbe” süllyedve, mosolyogva, lazán nézzük, miközben egy-egy jól elhelyezett drámai megszólalás vagy történés erősen szíven üt, és egyszer s mint ki is csavarja azt…
Itt van hát ez a film, aminek hajszál vékonyságú a forgatókönyve, alig történik benne valami, alig van konfliktus és párbeszéd – és mégis élvezetes, maradandó, jelentős filmtörténeti pillanatnak, összművészeti csúcsteljesítménynek, moziban átélt költészetnek látjuk a Tökéletes napokat. Nyilván szükségünk van megrázó filmdrámákra, de ugyanakkor szükségünk van a felemelő filmdrámákra is, amelyek felnyitják a szemünket, hogy az átlagos, hétköznapi életben is van és él szépség, és bőséggel lehet benne élvezet. Még akkor is, ha épp vécéket pucol a főszereplője…
RV
