Trianon darabokra törte a családomat

2021-02-01 | Budaörs
Beszélgetés Simonné Pándy Ágnes tanárnővel hazaszeretetről, hivatástudatról, a Határtalanul programról. „Ági néni” 2020. október 23-án miniszteri kitüntetést kapott “kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként”

Kedves Ágnes! Honnan érkeztél Magyarországra?
Kárpátaljáról származom. Már a 65- 70-es években a nagy Szovjetunió – előzetes kérelmek beadása után – engedélyt adott az áttelepülésre családösszevonás címén azoknak, akiknek volt édes rokona, közeli családtagja Magyarországon. Édesapám azért adta be a kérelmét, mert Trianon a mi családunkat, édesanyámét is, darabokra törte. Szinte mindenhová került valaki, Felvidékre is. Édesanyám két nővére már akkor Pesten volt. A rokonsági kötelékek igazolása után át tudtunk települni, én akkor 10 éves voltam, az ötödik osztályt kezdtem el itt.

Azzal az elhíresült december 4-ével kapcsolatban én bejárnám az országot és mindenkinek megmutatnám, hogy annak idején Losonczi Pál (az Elnöki Tanács akkori elnöke) megadta nekem a magyar állampolgárságot úgy, hogy én ott születtem, tehát a Szovjetunióban. A szüleim révén pedig azt írták az okmányokba, hogy „visszahonosítva magyar állampolgárságába.” Hangsúlyozom, én a Szovjetunióban születtem és a szülők jogán én is megkaptam a magyar állampolgárságot. Nekem ez a papír bekeretezve azóta is a falamon függ!

Áttelepültünk, bekerültem az ötödik osztályba és a gyerekek „leruszkiztak”. Én úgy szenvedtem, mint egy kutya. A gyerekek kérdezték: “Honnan tudsz te ilyen szépen magyarul?” Mindennap sírva mentem haza. Volt azonban egy fantasztikus ének tanárom, Nándi bácsi, aki az egyik ének órán behozott egy Nagy-Magyarország térképet. Ha ez akkor kitudódott volna, az állásába kerül. Nándi bácsi elmagyarázta a gyerekeknek Trianont. Elmondta, hogy ő pozsonyi – ezért tudta az én helyzetemet is megérteni. Tudta, hogy a gyerekek vétlenek, mert honnan tudták volna – hiszen ez hétpecsétes titok volt. Trianonról nem volt szabad beszélni. A családok nem beszéltek erről otthon egyáltalán a gyerekeiknek. Én Nándi bácsinak, aki sajnos már nem él, egész életemben hálás leszek ezért a tettéért.

Akkor gyerekfejjel megfogalmaztam: Én biztosan tanár leszek! Úgy éreztem, nagy “hatalom” van az ember kezében tanárként. Ha komolyan veszi a hivatását, ha megtanulta a szakmát, ha szereti a gyereket és mindig törekszik arra, hogy az Isteni Igazság útján járjon, akkor egy tanár csodákat tud tenni.
Onnantól kezdve a gyerekek nem bántottak. A gyerek kicsi, de nem buta. Megértették, hogy ez történt: elvették az ország kétharmadát, és Ágnes azért tud magyarul, mert egyébként magyar. Oroszul nem is tudtam, mert apám meg sem engedte volna, hogy oroszul beszéljünk otthon.

Ezután én teljesen tudatosan készültem a tanári pályára. A 6-tól 10-12 éves korig korosztály a szívem csücske. Úgy gondolom, hogy itt dől el minden: milyen tartása lesz a gyereknek, mennyire szeret és tud majd tanulni, fegyelmezetten koncentrálni, a munkájára figyelni. Ez egy olyan korosztály, amelyik nagyon ragaszkodó és még nagyon figyel is az emberre.

Hol kezdődött a tanári pályád?
A pályámat Gödöllőn kezdtem, mert áttelepülés után édesapám Gödöllőn vett egy családi házat. Pályakezdő gyakornokként az Erkel Ferenc Általános Iskolában dolgoztam. Ott volt egy fantasztikus tanítónő, akitől én tulajdonképpen a szakmát megtanultam. Hiszen, amikor az ember kikerül a főiskoláról, még keveset tud – a lényeget, a gyakorlatot még biztosan nem tudja. Rengeteget hospitáltam, a gyakorlatokat is mindent pontosan végeztem nála és ott kezdtem el tanítóskodni is.

De az óráira továbbra is visszajártam és gyűjtöttem az információkat. 4-5 évig ott tanítottam, majd férjhez mentem. Megszületett sorban a három gyermekem, akikkel 10 évig otthon voltam. Ezután tanítottam a IX. kerületben, a József Attila lakótelepen. A gödöllői zenei általános iskola után ez egészen más világ volt. Ide nem “válogatott” gyerekek jártak, a felső tagozathoz szinte naponta ki kellett hívni a rendőrséget. Tapasztalatszerzésre viszont kiváló volt. Itt inkább a felzárkóztatásra volt nagy szükség, mint tehetséggondozásra.
Oktatni-nevelni csak úgy lehet, ha ebben a szülői ház is partner. Ha nem az, ha nem “egy követ fújunk”, akkor elvész a gyerek.

Ezután egy ideig nem találtam olyan helyet, ahol szerettem volna tanítani, közben a Magyar Tudományos Akadémia külsőse voltam. Majd családommal kiköltöztünk Biatorbágyra és az ottani iskolában dolgoztam. Onnan a szülők kérésére kerültem át Budaörsre, akik unszolták a Mindszenty Iskola akkori igazgatónőjét, Prohászka Klárit, hogy “csábítson át” a katolikus iskolába. Ez 2004-ben történt és azóta itt vagyok.
Nagyon szeretek itt tanítani, nagyon értékes családok gyermekei járnak ide.

Járnak még ide biai gyerekek?
Már nem. Illetve nagyon kevesen. De amikor átjöttem, sokan jöttek velem és volt olyan osztály, ahol a fele biai volt. Azóta Biatorbágyon van egy alapítványi iskola, egy katolikus iskola, egy református iskola, egy német nemzetiségi iskola és vannak az állami általános iskolák.

Jó sok gyerek lehet ott
Rengeteg gyerek van, sok a kitelepült család – engem is minden évben szeretnének “visszacsábítani”. De úgy gondolom, én nyugdíjig már szeretnék itt maradni a Mindszentyben.

Mikor kezdted a gyerekeket a hazaszeretetre nevelni, oktatni?
Már pályakezdésemkor és azóta is: a szakmai tevékenységemet erre fűztem föl. Akármilyen idők és rendszerek voltak, a hazafiságra, hazaszeretetre való nevelés mindig is megvolt nálam. A “határtalanul táboroztatást” még a 2000-res évek elején kezdtem el. Akkor még valóban kihívás volt, hogy egy buszra való biai gyerekkel, útlevéllel elmegyünk egy olyan országba, ahol nem igazán kedvelik a magyarokat.

Nem támasztottak soha akadályt ez elé?
Hála Istennek, nem. 11 évig csináltam és ebből nőtte ki magát a „Határtalanul” program, ami azóta országos lett. Én annyiban szerveztem ezt másképpen, hogy harmadik osztályban nyáron mentünk a gyerekekkel először és utána évente. A sorrend: Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék és Burgenland. Mire ezt a kört nyaranta végigjártuk, nyolcadikosok lettek. Ennek az volt így a szépsége, hogy láttam a gyerekek fejlődését.
A mostani Határtalanul program csak a hetedikeseknek szól, akiket elvisznek egy országba, egy helyszínre. Mi annak idején minden magyar emléket megnéztünk az öt év alatt, a természeti szépségeket és az épített örökségeket is.

Sikerült azonos korosztályú gyerekekkel is találkozni?
Mindig. És ebből ki is alakultak baráti kapcsolatok. Kárpátalján pl. a beregi gimnáziumban szálltunk meg, és a diákjaink a kollégiumi szálláshelyen, mindenkinek hagytak egy kis ajándékot és egy cetlit: „Köszönöm, hogy az ágyadban aludhattam” címmel, névvel. Nagyon fontosnak tartottam, hogy mindig legyen találkozás az ottani magyarokkal is azért, hogy megismerjék a helyi szokásokat, embereket.

A gyerekek milyen lelkesedéssel vettek részt ezeken az utakon?
Mindig túljelentkezés volt, pedig akkor még a szülők finanszírozták a kirándulásokat. Kiszámoltam a teljes költséget és már szeptember-októberben elkezdtük részletekben gyűjteni. Így nem volt olyan megterhelő a családok számára. E mellett minden alkalommal pályáztam is és ebből kijött a busz vagy a szállás költsége. A lelkesedés mindig töretlen volt és volt néhány olyan gyerekem, aki kétszer-háromszor is végigjárta velem az utat már gimnazista korában, mint segítő.

Amikor átjöttél a Mindszenty Iskolába, kiket vittél először a határon túlra?
A saját osztályomat, amikor harmadikosak lettek, Erdélybe vittem. Később bejött a Határtalanul program és az évek alatt meg is nőttek a költségek. A szülők pedig arra számítottak, hogy hetedikben úgyis mennek a gyerekek állami támogatással – ekkor gondoltam arra, hogy én a szervezést a régi formájában abbahagyom. Azóta is sajnálom, mert így hiányzik a gyerekek életéből a folyamat, a többszöri utazás és ismerkedés.

De jött egy gondolat a szülők részéről, hogy miért nincs a Mindszentynek testvériskolája. Én „bevetettem magam” és létrehoztam egy kapcsolatot a kárpátaljai Tiszakeresztúri Általános Iskolával. Egyértelmű volt Kárpátalja, mert az elszakított területek közül ők vannak a legrosszabb helyzetben. Kevesen vannak és nagyon szegények, a legküzdelmesebb, legelhagyatottabb életük nekik van minden tekintetben. A magyar állam most rengeteg támogatást ad, felújítják az iskolákat, templomokat – de az ott élőknek nincs munkájuk. Testvériskolánk igazgatónője minden alkalommal elmondja, hogy nincs, aki a gyerekeket otthon nevelje. A szülők elmennek külföldre dolgozni, otthon van a nagymama, dédmama. A szülő pedig kompenzál, külföldről hazahozza a legfrissebb kütyüt, a gyerekek pedig elszemtelenednek, nem tanulnak. Ez sajnos általános jelenség.

Mikor kezdtétek el a karácsonyi „cipősdobozos” ajándékozást?
Már 12 éve működik a testvériskolai kapcsolat, egyik évben mi megyünk hozzájuk, másik évben ők jönnek hozzánk. Törekszünk arra, hogy a résztvevő gyerekek cserélődjenek. Van egy budapesti kirándulás, megmutatjuk iskolánkat is – a fő cél, hogy a két iskola gyerekei kötődjenek egymáshoz, megismerjék egymást. Kicsit később bekapcsolódtunk az országos Nyilas Misi Programba, amiben az iskola és a szülők is támogattak – és ha már van testvériskolánk, akkor célzottan nekik gyűjtjük az ajándékdobozokat.

2020-ban a gyűjtést kicsit előbb kezdtük a járványhelyzet miatt, 220 doboz és 260.000 Ft gyűlt össze. Ez nekik fantasztikus segítség. Kapcsolatunk 10 éves évfordulóján az igazgatónő a budaörsi templomban köszönte meg a szülők segítségét, amiből rengeteg dolgot tudtak megvalósítani. Amikor a budaörsi gyerekekkel először kint jártunk, nem akarták elhinni, hogy kinti, udvari budi van az egész iskolának. És egyetlen itteni gyűjtésből az igazgatónő megcsináltatta a benti vécét az iskolájának. Konyhát újított fel, padokat vásárolt, fűtést korszerűsített a segítségnek köszönhetően.

Mennyire akarják a tiszakeresztúri szülők magyar iskolába járatni gyerekeiket?
Egy osztály elindításához 5 (!) fő szükséges. De nagyon sokan átjáratják Magyarországra a gyerekeiket, akár úgy, hogy kollégisták lesznek. Az ukrán kormány által meghozott legújabb intézkedések az ottani magyarság végét jelentik. Olyan hurok van rajtuk, hogy életképtelenné válnak. Nem tudják megélni a magyarságukat. Ha visszagondolok az én gyerekkoromra, az oroszt csak heti két órában tanultuk. Mindenki a Kossuth Rádiót hallgatta, magyar életet éltünk. Tartottuk a szokásainkat – ami most van, az embertelen. A felújított iskolákat ukránok fogják használni, a Magyarországra költözöttek házait ukránok veszik majd meg. Siralmas, hogy sok ukrán is felvette a magyar állampolgárságot, sikerült megfelelő papírokat szerezniük. Azt is látom azonban, mint régen is, hogy a nép között nincs gyűlölködés. Mindenkinek szorít a cipő, mindenki azt a kenyeret eszi, az emberek egymásra vannak utalva.

Mondtad, hogy gyakran jársz át. Vannak még rokonaid?
Egy unokatestvérem van ott. Vegyes házasságban született. Az édesapja egy ukrán iskola igazgatója volt.
A nyelv a megtartó erő. A hagyományok el tudnak sikkadni. Tudatosan elsorvasztják a magyarságot, ha a nyelvhasználatot megszüntetik. Pontosan tudják, hogy a nyelv az igazi megtartó erő.

Mesterpedagógusi képesítést szerzel. Mi volt a motivációd?
Úgy gondoltam, van még annyi munícióm az életemben, amivel ezt bőven meg lehet csinálni. Az egész mesterprogramom lényegét is erre fűztem fel, mint az egész pályámat: a magyarságtudat erősítése és a hazafias nevelés.
Egy percig nem bántam meg, hogy a tanári pályát választottam. Én még a klasszikus értelmében is hivatásból lettem tanár. Hobbiként lehet élni ennek a hivatásnak akkor, ha van, aki közben a családot eltartja. Ha nem kell a család fenntartására koncentrálni, az egy nagy könnyebbség. Én egy elhívott tanár vagyok és tudtam a pályámra, a gyerekekre koncentrálni, mert nem kellett e mellett a megélhetés gondjával is törődnöm. A fizetés a sok pozitív változás ellenére még most sem magas. Bár valószínűleg a megemelt juttatás nem hozna “minőségibb” tanárokat a pályára automatikusan.

A tanárképzésben alkalmassági vizsgát kellene tenni először. Ehhez elhivatottság kell, a legfontosabb a gyerekek szeretete. Én szigorú, következetes tanárnak tartom magam. A gyerekek azért tudják, hogy mindent az ő érdekükben, szeretetből teszem. Megértik, hogy a követelmények az ő javukat szolgálják. Bármiről is van szó, a nevelés a kulcsszó. Információk szerzésére ma már rengeteg lehetőség van, de az, hogy milyen a neveltségi szintjük, a kulturáltságuk ? Milyen ember lesz egy gyerekből ? Megállja-e a helyét, egy közösségben? Be tud-e illeszkedni a tágabb közösségbe? Hogyan viselkedik a felnőttekkel szemben, vagy a társaival? Mit enged meg magának később?
Hát erre való a nevelés. Fontosabbnak tartom a mai világban a nevelést, mint az oktatást.

Nagyon köszönöm a beszélgetést!

SzK

(Két képen: a tiszakeresztúri gyerekek megkapták az ajándékokat.)

Megosztás