Először Édesanyámtól hallottam az égbekiáltó igazságtalanságról, persze, nem történelmileg alátámasztva. Csupán megtanított azokra a verssorokra, amit ő hallott a tanítóitól. Amikor ő az elemibe járt (így nevezték az általános iskolát) akkor még nagyon közeli, nagyon fájó volt Magyarország szétdarabolása. Nagyapa az olasz fronton harcolt, és amikor megtörtént a gyalázatos döntés, akkor szinte magától kérdezte:- Hát, ezért? Ezért folyt ki annyi vér?
Anyukám ezt szavalta:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.”
És ezt is:
„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország”
Majd hozzátette: Nem, nem, soha!
A középiskolában nem érintettük mélyen ezt a témát. De arra emlékszem, hogy a történelemkönyvünkben ez állt: A trianoni határok visszakövetelése irredenta, soviniszta és nacionalista. (Nem is értettem akkor még ezeknek a kifejezéseknek az értelmét) Harmadik világháborút idézné elő. Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy ehhez mi volt a történelem tanárunk hozzáfűzése.
Csak évek múlva találkoztam kedvenc költőm, József Attila versével, ami viszont nem volt benne az irodalmi szöveggyűjteményünkben. Hogy is lett volna! Tiltólistára tették.
„NEM! NEM! SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”
A 70-es évek végén egy erdélyi házaspárral találkoztam, akik hosszas huzavona után tudtak Magyarországra áttelepülni két gyermekükkel. – Azt akartuk, hogy a fiaink megmaradjanak magyarnak. – indokolták döntésüket. Tőlük hallottam először azt a szót, hogy bozgor (hazátlan). Ezt mondták előszeretettel a románok a magyaroknak.
Felnőtt fejjel már megértettem, hogy milyen fájó tud lenni azoknak ez a sértés, akiknek ősei évszázadok óta azon a földön éltek.
Amikor a 80-as évek elején először jártam Erdélyben, Csíkszeredán vásároltam egy képeslapot és azt írtam lelkendezve a szüleimnek: Olyan, mintha Magyarországon lennénk! Itt mindenki magyarul beszél. Meg is jegyezte a férjem: – Nem lesz neked ebből bajod?
Megint eltelt két évtized, amikor Kolozsváron jártunk és ott egész idő alatt nem hallottunk magyar szót. A „kincses Kolozsváron”!
Kolozsvár egyik általános iskolájában tanított ismerősöm, Mária. Tizenhárom magyar gyermek járt az osztályába. A következő évben egy gyermeket átvittek a szülei a román osztályba. Az előírás szerint tizenkét tanulóval nem indulhatott magyar osztály. Mária munkahelye megszűnt. Akkor határozta el a család, hogy három gyermekükkel átjönnek Magyarországra.
Milyen igaz és milyen torokszorító: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla.”
Egy párizsi társas út alkalmával eljutottam a milliók életét megkeserítő, Magyarországra erőszakolt szerződés aláírásának színterére. Ma már vita van arról, hogy pontosan melyik épületben történt a cselekmény, 1920. június 4-én. Ugyanis a versailles-i kastélykertben két Trianon-palota van. Idegenvezetőnk akkor a Kis-Trianonhoz kalauzolta csoportunkat. A bejárathoz közel látható Clemenceau szobra. Magyarországon az ő neve egyet jelent az országot rendkívül súlyosan megcsonkító trianoni békediktátummal.
Nagyon szemléletes az a térkép, amit éppen egy pólón láttam. Mit szóltak volna a franciák országuk egy ilyen arányú megcsonkításhoz? Vagy ez már nacionalizmus?
Magyar az, akinek fáj Trianon. – ezt az idézetet sokan Illyés Gyulának, mások Karinthy Frigyesnek tulajdonítják. Az sem kizárt, hogy ezeket a szavakat Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondta ki először.
Június 4-én én kiteszem a fekete zászlót.
s.k.
