A Concerto Mesteriskola keretében tavaly ősszel világhírű művészek tartottak nyilvános,
ingyenes kamarazenekari kurzust, itt volt a genfi zeneakadémia két egykori és jelenlegi magyar professzora, decemberben Anthony Marwood hegedűművész érkezett.
Miért tartja fontosnak a koncertélet egyik legnevesebb zenekara, hogy teret adjon egy ilyen kezdeményezésnek?
Hosszú évek óta hívunk világsztárokat a Concertohoz, és a közös fellépéseken túl arra is
kértem a művészeket. hogy szánjanak időt a fiatal magyar muzsikusokra, tartsanak nekik
mesterkurzust. Pályájuk elején járó művészeknek nagyon fontos, hogy minél több inspirációt kapjanak. Olyanokat igyekszem meghívni, akik azt a tiszta zenei lelkiséget és művészeti örökséget hordozzák, amit Kovács Dénesnek, Rados Ferencnek, Kurtág Györgynek köszönhetően pályám kezdetén én is megismerhettem. Ezt a szellemiséget neves magyar művészek vitték el a nagyvilágba, és ez az európai klasszikus zenei élet nagy múltú műhelyeiben gyökeret eresztett. Nem véletlenül hívom meg Végh Sándor egykori tanítványait, hiszen ők is ezt a zenei művészi innovációt képviselik, amiben én hiszek.
Érez valami aránytalanságot a hazai koncertéletben?
A támogatások elosztásában a kimagasló művészi teljesítményeknek nagyobb szerepe kellene, hogy legyen. Ebben érdemes lenne olyanok véleményét is figyelembe venni, akik
mögött jelentős művészi életpálya áll. A társadalomban a klasszikus zene és a szórakoztatóipar arányai az elmúlt évek során eltorzultak. Pedig már Babits Mihály is
megmondta, hogy nem azt kell adni a népnek, amit kér, hanem, amit kérnie kellene… Ez a gondolat érvényes ma is.
Mi a helyzet a Concertóval?
Sajnos a zenekar jelenlegi finanszírozása nem arányos a zenekar nívójával, nemzetközi sikereivel, társadalmi szerepével és innovációival. Tavaly előtt és tavaly több turnét, fesztivált kellett lemondanunk, és több nemzetközi lemezfelvételünk is elmaradt.
A Magyar Kincsek Ünnepe című rendezvénysorozatukkal mi a helyzet? Ez is misszió, akár csak Végh Sándor szellemi örökségének ápolása?
Ezt a Pesti Vigadóban indítottuk el évekkel ezelőtt, és ez kifejezetten a magyar zenei
kincseket állítja fókuszba, kevésbé ismert magyar kortárs és klasszikus művekkel a középpontban. Erről a ünnepről nem vagyok hajlandó lemondani, hiszem, hogy a koncertjeinken elhangzó művekre szüksége van a magyar kultúrának: e kincseket újra és újra elő kell venni, újra értelmezni kell, foglalkozni kell velük. Nem átírni Bartók örökségét, hanem a fiatalokat kell felemelni Bartók műveihez… A klasszikus remekműveket nem szabad szórakoztatóipari árucikké silányítani, miközben igenis lehet nagyszerű, minőségi crossovert létrehozni.
Mit kellene tenni ahhoz, hogy a mai, átlagos, komolyzenét nem tanuló tízen- és huszonévesek élvezettel üljenek be egy komolyzenei koncertre? Mi lehet erre a hosszú vagy éppen a rövid távú megoldás?
Tény, hogy a kultúra erodálódik. Lelketlen és személytelenebb lett a világ, a celebek világát éljük, ma már bárki lehet teljeseítmény nélkül híres és gazdag, és ez veszélyes mintát közvetít a társadalom elé. Kodály Zoltán azt mondta: „Olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát.” Generációk nőttek fel egyre nagyobb kulturális igénytelenségben. Az érzelmi intelligencia hiányát nap mint nap
megtapasztaljuk a silány társadalmi közbeszédben. A koncentráció, a beleérző képesség, a fantázia, a motorikus képességek, a kommunikációs készségek, a kreativitás és az egymásra figyelés, amit a magas fokú érzelmi intelligencia kifejlődése mellett a művészeti neveléssel együtt megszerezhetnek maguknak a felnövekvő generációk. Ebben a zenének
kulcsfontosságú szerep jut. Látjuk, hova halad a világ, de a veszélyesnek ígérkező
évtizedeket lelki emelkedettség nélkül nehéz lesz átvészelni.
Min kellene érdemben változtatni?
Elsőként az oktatás terén lenne szükség paradigmaváltásra. Kodály nevelési módszereire gondolok. A legfogékonyabb életkorban az óvódától az általános iskola alsó tagozatáig mindennapossá kellene tenni a zene és a tánc oktatását. A mindennapos testnevelés is csak akkor érheti el a célját, ha lelki nevelés is tudna hozzá társulni. De ehhez egy új pedagógus-generációt kellene kinevelni… De ehhez pénz és szemléletváltozás is kell, amely össztönözné a magántőkét, hogy a kultúrába invesztáljon. A klasszikus zene területén sok ember dolgozik Nagyarországon, és ha mindenki vállalna plusz feladatot a maga területén a közoktatás támogatására, már rövid idő alatt eredményeket lehetne elérni.
De hogyan?
Példa lehet a híres venezuelai program, az El Sistema, ami sok egyéb mellett a zene
különleges hatását is kiválóan mutatja. Hátrányos helyzetű gyerekek napi szinten vettek részt hangszeres foglalkozásokon, zenéltek együtt, közösségre leltek, reményt és sikerélményt kaptak, megváltozott a családjuk élete és a programban részt vevő városrészekben a fiatalkorú bűnözés is csökkent. Mi Venezuelánál jobb helyzetben vagyunk, ám nálunk is vannak sokkal elmaradottabb települések, városrészek. Sokat tehetnénk az El Sistema magyar változatával a hátrányos helyzetű gyerekek felkarolása érdekében.
A zene tehát kulcs a következő generáció nevelésében?
Mindenképp. Művészet, tudomány és sport. Ez a hármasság vihet előre egy társadalmat,
jelenleg úgy érzem, hogy e triumvirátusban a zene van a legalacsonyabb polcon. Igaz, hogy a művészetből direkt profit nem várható, ám társadalmi oldalról hosszú távon megtérülő haszna lehet, nemzetstratégiai célokat is szolgálhat.
Nem túlzottan idealista?
Én ezért lettem művész, így gondolkodom. Ezt képviselem karmesterként és a zenekar
vezetőjeként is. Ha a realitásokból indultam volna ki, a Concerto Budapest lehúzhatta volna a rólót tizenöt évvel évvel ezelőtt, de én azonban hittem abban, hogy ha igényes vagyok, ha művészi perspektívát tudok adni, akkor meg tud változni a morál és szenvedéllyel, hittel fognak zenélni és olyan zenekar fog felépülni itt, ami mindenre képes. És ha mindezt szívvel-lélekkel csináljuk, akkor elnyerhetjük a közösség szívét. Szerintem az ilyen kis közösségekből épülhetnek nagy dolgok…
Hogy látja, milyen manapság a klasszikus zene társadalmi elfogadottsága, akár itthon akár a nagyvilágban?
A Keller Qurtettel az 1990-es évektől a világ legkülönbözőbb pontjára vittük el a magyar
zenei kultúrát, felléptünk a legnevezetesebb koncerttermekben, nemzetközi díjak sorával
ismerték el a munkánkat. Aztán eltelt néhány év és 2007-ben a Matáv Szimfónikus Zenekar vezetését elvállalva visszatértem Budapestre, a zenekar ekkor vette fel a Concerto nevet, ám az addigi finanszírozó közölte, hogy befejezi a támogatást, mert a fiatalok felé inkább a könnyűzenei szegmenst szeretné szponzorálni. És ez egy mára kiteljesedő trendnek jelezte a kezdetét, hogy a kiemelkedő profitot nem termelő művészeti ágak támogatása ejthető. Ezt a trendet kellene megfordítani: Magyarország a szellemi javaival tud vesenyképes lenni a világban, és fontos lenne hogy e kincsekre igenis támaszkodjunk.
Közreadta: R. V.
Forrás: Demokrata
