Turkálunk, találunk…

2022-07-11 | Budaörs
Régóta bensőséges kapcsolatot ápolok a turkálókkal. Máig egyik kedvenc programunk a lányommal vagy a barátnőimmel a szó szerint vett turkálás a ruhák rengetegében. Jól ismerjük már évek óta a közeli és távolabbi helyeket, tudjuk, mikor hová érdemes betérni, mit, hol érdemes keresni. És képesek voltunk megsiratni, amikor egy kedvelt boltunk bezárt…

Évek óta ruhatáram legnagyobb része turkálókban talált holmi. Ez a „szenvedély” régóta tart és máig megmaradt. Életem során nagyon sok nővel találkoztam, gyakran ismert színészekkel készítettem interjút, és ha valami „turis különlegesség” volt rajtuk, vagy rajtam, kíváncsi nőként szinte mindig megkérdeztük egymástól: hol vetted ezt a csodát? És kiderült, hogy kedvelt színésznőink jó része sem veti meg ezt a szórakozást. Mert a turkálás nem vadászat, szerintem ez a művészeteknek egyik különös fajtája. Nem csak én, hanem az általam megkérdezettek is mindig büszkén mondták: egy turkálóban találtam. Soha nem éreztem azt, hogy ciki ezt bevallani. De aki már jól ismeri ezt a különös világot, az úgyis felismeri a másikban, hogy az ő „szenvedélybeteg”…

Igen, azt hiszen nem túlzok, amikor szenvedélybetegségről beszélek. Nagy a húzó ereje egy turinak. Titkos várakozással nyitunk be oda a felfedezés élményének reményében. Olyan soha nincs, hogy ne találnék valamit (eleinte még mindegy az is, hogy mit…). És utána jön még a próbálgatás, a barátnők véleménye és annak mérlegelése. Az árat ilyenkor nem nézzük: fele, sokszor negyede annak a valaminek, amit első kézből vásárolnánk. Nem is olyan ritkán az is előfordul, hogy tényleg valódi kincsekre bukkanunk. Az, hogy másodkézből veszem, soha nem volt probléma számomra. Hazaviszem, kimosom, kivasalom, vagy elviszem a tisztitóba, ha bő, vagy hosszú, előveszem az ollót és a varrógépet, levágom, felhajtom, vagy megigazítom. Csak mosolygok, amikor néha ezt a témát szóbahozom baráti körben és látom, hogy valaki elfintorítja az orrát (és az idegenkedés mellett, olykor egy kis irigységet is lehet érzékelni ilyenkor…). A minap például valaki megdicsérte a szandálomat, amit öt éve hordok és szeretek. Ez egy télen került a kezembe, mondtam a dicséret hallatán, évek óta hordom, és nézd meg, még mindig csillog a bőre…

Igen, kaptam – főként kezdetben, sok évvel ezelőtt – olyan megjegyzéseket, hogy: hát használtruha-boltokba nem csak a szegények járnak? Meg olyasmi is elhangzik olykor, hogy nem undorodsz megfogni egy koszos ruhát? Az emberek talán még soha nem jártak turkálóban és azt hiszik, oda csak furcsa emberek járnak és nem tudják, hogy ott csak tiszta ruhákat árulnak. Én mindenesetre büszkén vállalom a furcsaságomat…

Ma már mesteri szintre emeltük turizási képességeinket a barátaimmal… Ha meglátok és megfogok valamit, ami a színével, az anyagával, vagy a fazonjával megfogott, azonnal érzem: ez jól fog állni nekem. De persze a kipróbálás a fülke magányában azért soha ilyenkor sem maradhat el.

Bevallom, eleinte mindenevő voltam. Előfordult, hogy olyasmit is megvettem, ami nagy volt rám, de a színe meg a mintája tetszett és betettem a kosaramba, hogy majd átszabom, de erre nem jutott idő. Így gyűltek össze nagy halomba az olyan kiválasztottak, amiket soha nem vettem fel, és ekkor rákaptam az ajándékozásra. Főként kötött pucslik, kardigánok, szoknyák és trikók halmozódtak fel, tele lett velük a szekrény. Szóval a kezdeti évek alatt gyakran átestem a ló túlsó oldalára… Ma már válogatós vagyok. Adok a minőségre. Jobban figyelek az aktuális divatra, amikor válogatni kezdek. Meg kellett tanulnom, hogy a turizás is olyan, mint amikor meglátjuk a tele rakott tálat, megpakoljuk a tányérunkat és végül nem bírjuk megenni. Szóval bevallom: a turizásnak is a mértékletesség az aranyszabálya. Ma már sem a nagynénémnek, sem a lányomnak, sem a szomszédnak nem vásárok. Kizárólagosan magamnak és a magam örömére!
R. V.

Megosztás