Az embert órákig rabul ejti az a rajongás, ami évszázadokon át körüllengte a Ligetet. Nekem rengeteg személyes élményem fűződik ehhez a helyhez. Nagyon közel laktunk, és édesanyánk már kisbabaként is hol ott, hol az ugyancsak közeli Állatkertben levegőztetett bennünket. Gyerekként ősszel is mindig odajártunk, és élvezettel szedtük fel a földről az óriás leveleket. Kié lesz a legnagyobb – ez volt a tét. Ráadásul minden vasárnap a Városligeti templomba jártunk misére, ahol a szüleim a kórusban énekeltek. Remek volt nekünk gyerekeknek fentről nézni a misét, onnan mindent láthattunk. Egy békepap szolgált akkor ott, akit a kórustagok nem szerettek, és a fent kukucskáló, meg a lent lévő gyerekeknek a szülők mindig megengedték, hogy kimenjenek.
Ott volt a tó (ma is ott látható), télen ott csúszkáltunk a jég tetején. Mindig bátor voltam, de csak addig, amíg egyik alkalommal úgy mentem rá, hogy még kicsit rezgett, és egy pillanat alatt beszakadt alattam… A gyerekek a parton megijedtek, én éreztem, hogy lassan merülök, már a derekamig ért a víz, nem tudtam, hogy milyen mély, és elért a halálfélelem. Apám egy hosszú faággal húzott ki a slamasztikából, dőlt belőlem a víz. Így indultunk haza csuromvizesen. Azzal büntetett, hogy nem szólt egy árva szót sem…
A Liget és én
Mikor már lett egy tekerős korcsolyám és az iskolánkban lehetett olcsó bérletet venni a jégpályára, télen minden nap kettőtől négyig ott korcsolyáztunk a barátnőinkkel a pályán, néha jöttek a fiúk is, akikkel máskor nem, csak az iskolai húsz perces nagyszünetben találkozhattunk. Kötődtem később az Állatkerthez is, sőt még ingyen belépőm is volt (hú, de milyen büszke voltam rá!). Két éven át jártam oda minden héten. A Margitszigeti iskolai nyári táborunkba egy szép nap átjött az Állatkertből valaki, aki elmondta, hogy a hetedik és nyolcadikosoknak lehet jelentkezni egy ingyenes, egész éves biológiai szakkörbe, ami az Állatkertben, a majomház fölött van – és én úgy éreztem, hogy ezt nem hagyhatom ki. (Ma már nem tudom hogyan, de belefért még – a zongoraórák és a vívás mellé – ez is….)
Mindenesetre, megtanultam a kis állatok, bogarak, halak testrészeit és a nagy állatok belső szerveit boncolni (ráadásul nem kellett az unalmas napköziben tölteni a délutánt). Emlékszem, hogy ámuldoztunk, amikor a tanárnőnk egyszer egy hatalmas marhaszívet hozott nekünk egyenesen a Vágóhídról… De attól kezdve, amikor az anyukám nagy ritkán csirkét vágott, én csináltam mindent a csirke már tolltalan testével. Nyolcadik után az akkor még kötelező kis-érettségire is az Állatkertben készültem, ha meguntam az egyik padot vagy egy túl közeli állatot, elsétáltam a padról egy másikra. Úgy ismertem az Állatkertet, mint a tenyeremet.
Az életem aztán úgy alakult, hogy néhány évig mellőznöm kellett a Ligetet (mi csak így hívtuk, a város előszó nélkül), és már csak és akkor kerültem újra a közelébe, amikor megszülettek a gyermekeim. Érdekes módon akkor is a közelben laktunk, így én is mehettem sok évvel később a gyerekeimmel a Ligetbe.
A Városliget születésnapja
Mindezt abból az apropóból írtam le, mert olvastam a napokban, hogy megjelent egy könyv a milliók által rajongott legendás közparkról. A Városliget története a címe, és abból az alkalomból adták ki, hogy a Liget megérte a 250 évet. Ez szép kor. A kötet 400 oldalas és részletesen bemutatja a Liget évszázadait. Azt is, amikor ott még erősen pezsgett az élet, jöttek-mentek a fiákerek, nyaranta vidám majálisokat tartottak. Arról is írtak, amikor a nagy árvíz idején ide menekültek a pesti emberek, vagy amikor 1945-ben a Liget füvét lánctalpasok taposták. Valaki említette nekem egyszer, hogy a Ligetben valamikor bolhapiac is működött. Erről nem tudtam.
Jómagam muszájból is jártam néhány éven át a Ligetbe, minden május elsején. A mi iskolánk volt a legközelebbi, és az ide járóknak kötelező volt kivonulnunk pionír nyakkendőben, fehér blúzban, és integetnünk kellett a zsebkendővel Rákosi elvtárs felé, aki a Városliget előtt felállított dobogón mosolygott le ránk. Ebben nekünk csak az volt a jó, hogy megérkezve a Ligetbe virsli és üveges gyümölcslé várt. Már elfelejtettem az egyetlen akkor létező lé nevét…
Az első és második Aranykor
A Liget első aranykorában az elit a Városliget környékén lakott elképesztő villákban és hatalmas, csodálatos szecessziós épületekben. Néhány éve egy baráti társaságomban volt köztünk egy idegenvezető hölgy, aki jól ismerte ezeket a helyeket, és így alkalmam lett nemcsak kívülről megcsodálni a szecesszió remekeit, hanem belülről is láthattam jó néhányat. ((Ha valaki szereti a szépet, szívből ajánlom, hogy jelentkezzen egy ilyen sétára.)
A könyvet óvatosan lapozva vettem észre, hogy milyen történeti hűséggel és olvasmányos nyelvvel kalauzolja a szerző az olvasót, az 1752-ben még Ökördűlőként ismert terület időszakától mostanáig. A szerző, Lovas Dániel, aki könyvkiadó, újságíró, szerkesztő, kultúrtörténeti, képzőművészeti és sakkszakértő, médiaelemző, tíz éves előmunkálatok összegzéseként írta meg a kötetet, amelyben minden fontosat megemlített.
A Városliget ma a megújulás útját járja, ha megélem, láthatom majd második aranykorát. Tíz évvel ezelőtt 1800 autó parkolt itt, azokon a köveken, ahol 35 évvel ezelőtt tankok parádéztak. Olvastam, hogy amikor meghozta a kormány a döntést arról, hogy megújítja a Városligetet, tudatában voltak annak, hogy ezt csak saját történelmi hagyományaink mentén lehet megcsinálni. Ezért komoly történelmi kutatásoknak kellett megelőzni a munkálatokat.
Emlékszünk, a nagy felháborodásra? Milyen sokan, és milyen sokáig ellenálltak: „El a kezekkel a Városligettől!” De ma már ott tartunk – olvastam róla nemrég egy újságban -, hogy azóta több, mint 12 millió egyedi látogatást regisztráltak és több, mint száz év után, először épült múzeum hazánkban.
A Ligetnek nagyon erős most a vonzása. Sok csodával gyarapodott az eltelt évek során: megépült a Magyar Zene Háza, a Néprajzi Múzeum és megújult a Szépművészeti Múzeum. Lett a Ligetben egy kutyás élménypark és egy nagyjátszótér, ezek is sok embert vonzanak. Elmondhatjuk – bár még nem vagyunk a végén -, hogy sikeres volt a „beavatkozás”. A környezetvédők, akik sírva nézték az óriás fák kivágását, és szívből és elszántan tiltakoztak, az eredményt látva talán mára már nyugodtabbak. Mert bátran mondhatjuk, hogy sikerült – saját történelmi hagyományai mentén – izgalmas és értékes helyszínt létrehozni abban a Városligetben, amit az előző évtizedek bizony jó erősen megtépáztak.
R. V.
