Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és társainak 1989. június 16-i újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt.
1958. június 16-án hajnalban a kivégzetteket – hogy nyughelyüket senki ne ismerje és látogathassa – az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el, a földhányást lommal fedték be. Az országgal másnap tudatták a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, mi történt a holttestekkel. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én a koporsókat kiásták, kátránypapírba drótozták és a közeli Új köztemetőben földelték el újra őket, jeltelen sírokba.
Az újratemetést kezdetben úgy képzelték el, mint a hozzátartozókkal szűk körben, titokban megbeszélt, zártkörű események sorozatát. A következő hónapokban azonban világossá vált, hogy erről nem lehet szó, olyan elementáris volt az igény a nyilvános tisztázásra.
Budapesten, a Hősök terén reggel 7 óra után néhány perccel még folytak az előkészületek. Az előző napokban gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt már a helyükön sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező koporsó, melyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek.
7 óra 45 perckor a helyükre kerültek az első koszorúk, eközben a Műcsarnokban avatatlan szemek elől elzárva megtartották az utolsó eligazítást a díszőrségnek, némi vita után úgy döntöttek hogy nem a veteránok, hanem a Fidesz tagjai róják le kegyeletüket elsőként.
9 óra 6 perckor kezdetét vette a koszorúzás, a hivatalos szervek csak később jelentek meg, ekkor még mindenki magánemberként tette le a virágát. A téren ekkor körülbelül harmincezren tartózkodtak, a megemlékezésre több száz külföldről akkreditált tévés és fotós is érkezett.
10 órakor Sinkovits Imre színművész felolvasta a megemlékezés menetét.
10 óra 10 perckor a virágot hozók lassan kígyózó sorba rendeződtek, a hangszórókból felhangzott az 1956-ot követő kivégzések áldozatainak névsora, Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolták a neveket.
A 11 órakor kezdődött koszorúzási rendbe csaknem 70 szervezet iratkozott fel. Elsőként Nagy Imre szülővárosa, Kaposvár polgárai helyezték el a kegyelet koszorúját, majd sorban az országgyűlés, a minisztertanács, a magyarországi egyházak, a külföldi nagykövetségek, érdekképviseletek és diplomáciai testületek képviselői, majd a hajdani harcostársak, egykori osztálytársak és az utódok, déltől pedig ismét a magánemberek következtek.
12 óra 30 perckor pedig egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egyperces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és mártírtársainak emléke előtt.
Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. Felszólaltak: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor.
A legnagyobb vihart kavaró beszédet Orbán Viktor mondta, aki követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását. „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik,” – hangzottak a beszéd azóta gyakran idézett mondatai.
A megemlékezés 13 óra 30 perc előtt nem sokkal, a Himnusszal zárult.
A csaknem 5 órán keresztül tartó tiszteletadás során az emberek szűnni nem akaró sorokban járultak a ravatal elé virágaikkal. Az esemény végeztével a koporsókat és a mérhetetlen mennyiségű virágot gyászkocsikra rakták. A gyászoló családtagok, a barátok, a meghívottak szűkebb köre – legalább ezer ember – indult meg fegyelmezett sorba rendeződve a temető felé.
A méltóságteljes tempóban haladó menet útját emberek százainak sorfala szegélyezte. A tisztelgés csendjét senki és semmi nem zavarta meg. Alig hallható motorzúgással araszoltak végig a Rákoskeresztúrra vezető lezárt útvonalon a virágokkal roskadásig telt halottaskocsik, az azokat követő családi autók, végül a buszok tucatjai.
A temető kapujában újabb százak várták a menetet, hogy utoljára búcsút vehessenek a halottakról. Rendőrségi autó felvezetésével érkezett meg a menet. Miután a koporsók a rendeltetési helyükre kerültek, a katafalkokra helyezték őket, majd kezdetét vette a szertartás.
Darvas Iván és Mensáros László itt is betűrendben felolvasták a több mint kétszáz kivégzett nevét.
A több száz név után utolsóként következett az ismeretlen mártírok koporsójának földbehelyezése, ezt Nagy Imre koporsójával együtt átvitték a 301-es parcellába és közvetlenül mellé temették.
Végül megáldották a jeltelen sírban fekvőket és egyházi személyek búcsúztatták a mártírokat. A mintegy háromórás ceremónia végeztével a Himnusz felcsendülése alatt engedték le a koporsókat végső nyughelyükre.
A legtöbb korabeli értékelés szerint az újratemetés a magyar kommunista egyeduralom történetének szimbolikus záróaktusa volt.
Forrás: Internet
s.k.
