A megemlékező rendezvényről hazafelé indulva, álltam a buszmegállóban, ahol elém állt két fiatal srác. Bocsánat- mondta az egyik. Tessék mondani, itt most mit ünnepelnek? Rájuk néztem. Rendesen öltözött, megnyerő arcú és modorú fiúk voltak. Hogy mit ünnepelnek? Hát ti nem tudjátok? Ma van a Trianon századik évfordulója- mondtam. Az mi? kérdezték szinte egyszerre. Hányadikosak vagytok?-kérdeztem. Tizedikesek, vagyis második gimnáziumba járunk. Hova? –kérdeztem. Ide Budaörsre. Nincs benne a tananyagban – mondták. Nem akartam hinni a fülemnek. Hát nem tanították nektek, hogy 1920-ban ezen a napon kötötték meg azt a gyalázatos békediktátumot, amikor is Magyarország kétharmad részét elvették az anyaországtól, mind az ott lakó magyar lakossággal együtt? Nem, nem tanultuk. Még – mondta hozzá ezt a szót az egyik fiú, talán ezzel enyhíteni akarta tudatlanságukat. Hát olvassátok el az interneten, hiszen napok óta szinte csak ezzel foglalkozik a sajtó -mondtam . Még beszélgettem volna velük, de jött a busz és felszálltam.
Mintha hideg zuhannyal öntöttek volna nyakon. Valahogy oda lett a hitem, hogy minden rendben van, hogy a magyarság eddig megélt fájdalmát majd a fiataljaink tovább viszik, magukénak vallják és emlékeznek rá, mint hazánk egyik legszomorúbb eseményére.
Hazajöttem és megírtam beszámolómat: Megemlékezés Trianonról címmel, de nem írtam meg ezt a történetet. Úgy éreztem, hogy a szépen megrendezett megemlékezésről írottakat kár lenne elrontanom ezzel a szomorú történettel. De azóta sem hagy nyugodni. Nem a fiatalok a hibásak ebben, cseppet sem. Ha igaz, hogy a tizedikesek tanrendjében még nem szerepel Trianon, nagyon szomorú, de szomorú az is, hogy ha még él nagyszülő, nem mesélte el a gyerekeknek a Magyarországot ért egyik legszomorúbb eseményt. Hihetetlen számomra
Szándékosan nem írom le a fiúk által megjelölt budaörsi iskola nevét.De bízom abban, hogy ezt az írást elolvassa talán egy történelem tanár vagy egy szülő vagy nagymama, aki ezek után bűntudatot fog érezni a mulasztásért.
Major Edit
