Azért tárgyalunk a vénlányságról, mert ez egy olyan téma, ami ha egy társaságban szóba kerül, nem egy kedves barátnőnket érintheti kellemetlenül. A férjes asszonyok olykor gonoszkodók, irigyek, a kívülállóknak pedig előre kidolgozott felületes véleménye van erről a témáról. Érdemes tehát bekukkantani a paraván mögé: hogyan is állunk a vénlányság megítélésével?
Lássuk először is a „vénlány” korhatárát. Hol kezdődik a vénlányság? A parasztembereknél a 20-21-ik év elmúltával, amit annak lehet tulajdonítani, hogy a föld népe korán munkába fogja gyermekét. A kemény munka hamar megtöri, idő előtt öregíti a legizmosabb, legsudárabb termetű leányt is, mint ahogy a parasztasszony is hamarább törik össze, mint úri testvére. Mert hiszen az ha 2-3 gyermeket nevel is és a háza táján minden munkát egyedül végez is, hol marad ez a robot az aratás és szőlőművelés, jószágkezelés durva és napkeltétől napnyugtáig tartó, verejtékes, kemény munkájától, ami mellett a legminimálisabb testápolásra sem igen telik idő.
Lenézés és sajnálat
Az úrilány vénülésének kezdete tehát a harmincas évei elejére esik, ha ugyan lehet az ilyesmit általánosságban megállapítani – mert láttam már lányokat jóval túl a harmincon frissnek, üdének és vonzó jelenségnek, és láttam már fáradt, fonnyadt bakfisokat is. Nem annyira idő kérdése ez, mint inkább a testi-lelki egészségé, önfegyelmezési képességgé – és természetesen lelki kultúra és világnézet dolga.
A pártában maradt leánynak az élete általában nem is azért szomorú, mert nem érkezett el a női élet teljesítményének a csúcspontjára, vagyis nem lett feleség és anya, – hanem legnagyobbrészt emberi kegyetlenség az, ami elkeseríti. A férfiak kissé lenéző sajnálattal kezelik őket. Ez azért van, mert a nők elhitették a férfiakkal, hogy egy nőt egyedül ők képesek boldoggá tenni. Hogy olyan nő – mondják a férjes asszonyok -, aki férfi nélkül él, az csak nagyon szerencsétlen, szánandó teremtés lehet. És a férfiak ezt a maszlagot maradék nélkül bevették.
Az asszonyok társadalmi helyzetük és modoruk szerint finomabb és kevéssé finomabb módon szoktak velük csúfolódni. Noha… noha, . a szívük mélyén ezek az asszonykák, jaj, de sokszor sírják vissza leánykorukat és irígylik a legragyogóbb okker-sárgán azt a leánypajtásukat, akiknek bizony „több esze volt…”
Miért volt több esze? Mert válogatott, mert senki nem volt jó neki. Hát nincs igaza? Hát van olyan férj, aki minden tekintetben elég jó? Csak elég jót mondtam… Mert hát az asszonyok, bár még önmaguknak is csak alig-alig merik bevallani, de igen ritkán vannak teljesen megelégedve életük párjával. Ezt a megelégedést nem a férj kitűnő minősége okozza, hanem az egészséges életfilozófia és a keresztényi megnyugvás, ami a gyakorlati nyelven úgy hangzik: Ej, Istenkém, egyikünk sem tökéletes, az egyiknek ez a hibája, a másiknak az. Az ember nyel egyet és kész. Nincs értelme előrül kezdeni és punktum.
Az asszonyi irgalom…
De azért – vigasztalásul férjhez nem ment bartánőimnek – megsúgom, hogy az asszonyok velük való csipkelődése sokszor nem egyéb, mint irigylés, mint visszasírása a régi, idilli állapotnak, mikor a pénzét maga kereste és maga költötte el. A lányok sokat pityeregnek, olykor meg meg akarnak halni egy férfiért, aki egy kicsit szórakoztatta őket, aztán szépen megfeledkezett róluk. Az asszonyok rendszerint mosolyognak a lányok bánatán. Nem veszik komolyan. Hogyan is vehetnék? Ők már túl vannak az ilyesmin. Sírni egy-két csókocskáért, egy tapintatlan szóért? No, hiszen hová jutnánk? Mit szóljunk az elkártyázott negyedévi házbérekhez? A zsebben felejtett idegen illatú kesztyűkhöz, rúzsfoltos zsebkendőkhöz, eltévedt levelekhez, rossz helyre kézbesített bunda- és toalettszámlákhoz?
Nemrégiben volt egy aranyos írás a lapunkban a virrasztó feleségről, aki kávét vacsorál és úgy várja a szeparéból hazatérő férjurát, és bólogat szeliden a kifogásokhoz – okos kifogást csak az asszonyok tudnak kitalálni -, úgy tesz, mintha vakon hinne a teremtés koronájának… pedig tudja minden botlását a férjének, ennek a nagy, ügyefogyott, könnyen hívő gyermeknek, aki a asszonyi irgalom és elnézés híján elpusztulna és elnézés híján elzüllene a nagyvárosi éjszaka fertőjében.
Lányok, akiket oly sokszor kicsúfolnak, mert nem ültek fel a természet ezer édes tavaszi cselvetésének, mosolyogjatok fölényesen! Okosak voltatok. Amennyit vesztettetek, annyit nyertetek. Anyaság… ezer öröm és millió fájdalom, örökös rettegés, végtelen boldogság és végtelen gyötrődés. Tudjátok, lányok, a gyerekét egy asszony sem adná oda nektek, a férjét minden második és az, aki ragaszkodik az urához, az nagyon sokszor csak azért ragaszkodik, mert gyermeket kapott tőle, vagy mert nem bízik benne, hogy a gyermeket férfitámasz nélkül is fel tudná nevelni. Jó néhány házasságot megfigyeltem, jó néhány asszonylélekbe mélyen elnéztem és nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a férj megbontja, fölborítja az anyaság harmóniáját, ha az asszony nem nagyon jó, nagyon okos, elnéző és alkalmazkodó. A férjet az asszony építi jó tartós lakóházzá, vagy múló kártyavárnak. Mondanom sem kell talán, hogy ennél az építkezésnél a malter szerepét a titokban elsírt asszonyi könnyek játsszák.
Édes álmok örök álmodója?
Az asszony hivatása nehéz, felelősségteljes pozíció. Generációk boldogsága fordul meg az asszonyok kezén és segítőtársa sokszor a legnagyobb akadállyá válik. Ezért sokszor irigyli a leányt, s ha talán valójában még sem cserélne már vele, azt a gyermeke miatt teszi. Mert minden asszony tudja, hogy egy leány sem azért maradt vénlány, mert nem kellett senkinek. Minden asszony tudja, hogy ilyen nő nincs. Mert minden nő szívén ott kopogtat egyszer a bebocsátást kérő szerelem. Korán, későn, félreismerve, lenézve, túlbecsülve, észrevétlen, szerényen vagy követelve, de jelentkezik. S az elutasításnak és elfogadásnak millió oka van. A nagy forgalomnak vakmerően nekivágó embernek sokszor nagyobb a szerencséje, mint a minden apró-cseprő akadályt komolyan vevőnek.
A pártában maradt leányt semmi esetre sem szabad lenézni, sem gúnyolni. Mert ki ő? Egyszer az óvatos ember nem ül föl a repülőgépre, mert tudja jól, hogy a csillagokig úgy sem juthat, ellenben van rá egy csomó lehetőség, hogy katasztrófa éri. Másszor édes álmok örök álmodója, aki a csodák költeményeit nem tudta a valóság nyelvére lefordítani. Lehet papnője egy régi szent oltárnak, talán egy hősi halottnak, vagy valaminek, aki nem is tud róla, hogy egyszer akarva-nemakarva vérző sebet nyitott egy leányszíven. Mennyi öntudatos büszkeség, bűbájos romantika, tántoríthatatlan hűség az, amit az emberek oly könnyen egy-két üres fecsegő, meggondolatlan szóval elintéznek…
x x x
A mai egyedül élő lányokat szinglinek nevezik. Manapság nagyon sok lány választja ezt az életformát, szabadnak, kötetlennek érzik magukat és nem kell alkalmazkodniuk senkihez. Befejezésül közreadom egy huszonnyolc éves szingli lány interneten közzétett sorait, amelyben őszintén elmondja a saját gondolatait a szingliségről.
Ha az ember rátalálna…
„Amikor először hallottam a szingli szót, számomra a fogalom egyet jelentett az önálló, független, kozmopolita nővel, aki jól keres és éli a saját életét. Ma, 28 éves fejjel viszont már úgy gondolom: szinglinek lenni nem kifejezetten menő… Felnőtt koromra én is önálló és független nő lettem, aki megteremtette magának azt, amire vágyott – vagy legalábbis jó úton jár afelé, hogy megteremtse magának.
Elégedett vagyok az életemmel, sem megkeseredettnek, sem boldogtalannak nem érzem magam. Egyedülálló vagyok és a helyén tudom kezelni a helyzetet, azaz élvezem a dolog esetleges előnyeit, azt, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, úgy osztom be az időmet és a pénzemet, ahogy akarom és kedvemre randizgathatok.
Nem akarok mindenáron pasit magam mellé: rengeteg elcseszett párkapcsolatot látok. Olyanokat, amiket általában egyetlen egy dolog tart össze: az egyedülléttől való félelem. Amikor a szingliség mellett döntöttem, elengedtem az egyedülléttől való félelmemet. Mert nem azt határoztam el, hogy egyedülálló maradok mindenáron – hanem azt, hogy nem kell kapcsolat bármi áron. Párkapcsolatban lenni is jó – ha az ember rátalálna arra, akivel érzi, hogy jó lenne együtt élni, családot alapítani. Ha találnék olyant, lemondanék a szingliségről…”
R. V.
