A 149 éves Budapest története I.rész

2022-11-18 | Budaörs
Budapest - Európa egyik "legfiatalabb" fővárosa - több mint ezeréves múlttal rendelkezik, sőt Pest és Buda szabad királyi városoknak, valamint Óbuda mezővárosnak, mint lakott településnek története, a homályba vész. Az ellentmondás látszólagos, s abból ered, hogy a három város csupán a múlt század második felében egyesült.
Őskor
Tudjuk, hogy a budai mészkőbarlangokat már az ősember is felfedezte és szálláshelyül használta. A Duna ezen szakasza pedig már igen korán átkelőhelyként szolgált, s azt is tudjuk, hogy itt már lakott település volt a korai bronzkorban, Kr. e. a XIX. században. Több száz év múlva a kelták fejlett társadalmáról, városias településeiről adnak hírt a régészeti leletek.
Ókor
A Kr.e. II. század közepétől jelennek meg e térségben a római hódítók, s a folyó a római kori Pannon tartomány természetes határvonalát jelentette. Az átkelőhelyeken a birodalmat védő katonai táborok épültek, a légiós táborok mellett pedig polgárvárosok alakultak ki. Közülük az egyik legjelentősebb, Aquincum – a mai Óbuda területén – a Kr. u. 103-ban kettéosztott Pannonia tartomány közül Pannonia-inferior székhelye. A polgárok kőből építették házaikat, fürdőiket; szórakozásaikról az amphiteátrum, biztonságukról pedig a római katonaság gondoskodott.
Az állandósuló barbár támadások miatt a rómaiak a Duna túlsó partján is erődöt építettek, s így Pest alapjait is megvetették. A különböző barbár népcsoportok fegyveres betörései miatt a birodalom e keleti határvonalát gyakran látogatták a császárok. Hadrianus (Kr. u. 117.), Diocletianus (298 k.), I. Valentinianus (374-375.) Aquincumból irányította hadműveleteit.

A IV. század közepétől erősödő gót-hun-alán betöréseket azonban a gyengülő, majd széteső római birodalom katonai ereje nem volt képes visszaverni.

A legenda szerint Aquincum – a mai Óbuda, azaz a régebbi Buda – a hun vezér, Attila bátyjáról, Budáról (Bleda) kapta nevét. A valóság azonban az, hogy Attila székhelye feltehetően a romanizált lakosságtól elhagyott romváros mellett lehetett. A hun birodalom szétesése után újabb népcsoportok hullámzottak keresztül Pannonián, majd az avarok építették ki államukat, Nagy Károly frank birodalma elleni szívós harc közepette. Magyar törzsek harcosai először a 880-as években érkeztek e tájra, hol a morva fejedelem szövetségeseiként harcoltak a frankok ellen, hol a frankokat segítették győzelemre Szvatopluk morva fejedelem ellenében.

Honfoglalás

A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencét a IX. század végén vették birtokukba. A fejedelmi törzs Árpád vezetésével az ország e természetes földrajzi központján Aquincumot választotta szálláshelyül. A honfoglaló vezért, Árpád fejedelmet, 907-ben a római kori város romjai közelében temették el. A honfoglaló magyarok szláv-bolgár népeket találtak a folyam két partján.

Az államalapítás

A dunai átkelőhely jelentősége a X. századtól folyamatosan nőtt, s szomorú nevezetessége, hogy a pesti oldalról a túlpartra igyekvő Gellért püspököt – az államalapító I. (Szent) István fiának, Imre hercegnek nevelőjét – itt fogták el lázadó pogány magyarok, s a Kelenföldi hegyről – a mai Gellérthegyről – taszították a mélybe.
Óbuda a kereszténység felvétele után az a középkori város, mely a királyok tartózkodási helye lett. A krónikák kőházakról szólnak, úthálózata római kori örökség; tudunk piacáról, arról, hogy III. Béla király karácsonyt ünnepelt falai között, s hogy 1223-ban tűzvész pusztított a városban. A 13. század folyamán királyi vár épült a területén. Buda területén szétszórtan földesúri települések, egyházi birtokok, királyi szolgáló népek falvai alakultak ki. A lakosság itt elsősorban szőlőművelésből és bortermelésből élt, – s ez is római kori öröksége volt e tájnak.
Pestnek a X. században szláv-bolgár, valamint muzulmán kereskedő lakosai voltak. Nevének eredetét is szláv-bolgár szóban – kemence – vélik felfedezni. A XII. századtól pedig már fallal körülvett virágzó, gazdag német kereskedőváros. Kiváltságlevelét 1230-ban kapta az uralkodótól, II. Endrétől.
Az Árpád-ház uralkodása
A három város történelme elválaszthatatlanul egybeforrott az ország történetével: l241-ben IV. Béla király a húsvéti nagyböjtöt Óbudán tartotta, de Pestre hívta az ország mozgósított haderejét, mert innen indult az országba betörő mongolok ellen. A Sajó menti csatában súlyos vereséget szenvedett, s kimenekült az országból. A tatár sereg először Pest városát, majd 1241/1242 telén a befagyott Dunán átkelve, Óbudát perzselte fel. A lakosság vagy elmenekült vagy elpusztult. A tatárok távozása után, a méltán második honalapítónak nevezett IV. Béla 1244-ben megújította a pesti hospesek árumegállító jogot is tartalmazó városi kiváltságait, majd – egy újabb tatár támadás hírére – elrendelte, hogy a budai várhegyen kőből várat építsenek. Az itt megtelepedőknek Pest város 1244-es kiváltságlevelét adományozta. Pár évtized múlva már mind a magyar mind a német lakosság saját templommal rendelkezett. A Duna közepén fekvő Nyulak-szigetén – a mai Margitszigeten – a domonkos rendi apácakolostorban a király lánya, Margit lelt otthonra.
Az Árpád-házi királyok egyre gyakrabban a Pest melletti Rákos mezőre hívták össze az országgyűlést – és tartották Budán udvarukat. A város királyi esküvők, nagyúri viszályok színtere, de polgárai maguk is politizáltak: III. András halála után Buda a pápa jelöltjével, az Anjou-házbeli Károly Róberttel szemben Vencel cseh trónörököst támogatta. Midőn az országban tartózkodó pápai legátus ezért egyházi tilalom alá helyezte a várost, válaszul a polgárok megbízására Lajos, budai pap, a pápát közösítette ki. A koronát végül mégiscsak Károly Róbert nyerte el, akit e zavaros időkben négyszer koronáztak meg, harmadszor éppen Budán. A budaiak tehát megbékéltek királyukkal, akinek fia, (I.) Nagy Lajos már állandó székhelyül választotta a várost, anyja, Károly Róbert özvegye, pedig a szomszédos Óbudát, ahol apácakolostort is alapított. Ettől kezdve Óbuda, a török hódításig, a mindenkori királynék városa lett.
Fellendülés a 14-16. században
Budán a 14. században a templomok mellett főnemesi és polgári lakóházak is épültek. Utcái mesterségek neveit kapták, jelezve, hogy jelentős létszámban élnek itt iparosok, kézművesek, kereskedők, akiknek megrendelést a királyi udvar és a gazdag városi polgárok adtak. Zsigmond uralkodása alatt állították össze Buda város német nyelvű jogkönyvét, mely a város kiváltságleveleit, szabályrendeleteit, céhszabályait, szokásjogát foglalta rendszerbe. A középkori Magyarországon ezután az elnyerhető városi kiváltságok legmagasabb fokát jelentette az uralkodók által más városoknak adományozott “budai jog”.
A Duna túlsó partján fekvő Pest igen lassan heverte ki a tatárjárás okozta pusztítást. A XV. század első felében nyerte csak vissza szabad bíró- és tanácsválasztási jogát, mert addig Budáról kapott bírót és tanácstagokat. Lakói elsősorban állat- és borkereskedelemmel foglalkoztak.
A két város a középkorban Mátyás uralkodása alatt érte el fénypontját. Zsigmond, majd Mátyás király uralkodása alatt kiépült a királyi palota, s az udvar – különösen Mátyás humanista udvara – Budára vonzotta az értelmiségieket – világiakat és egyháziakat egyaránt. A budai domonkos rend főiskolája az ő idejében például egyetemi jelleggel bírt, s a városban működött mintegy tíz évig az első magyarországi nyomda, Hess András nyomdája. A városnak a XV. század folyamán mintegy 10-12 ezer lakosa volt. A német patríciusok mellett már a magyar polgárok is beleszólást nyertek a város ügyeinek intézésébe: a század közepére elérték ugyanis, hogy a száztagú városi nagytanács fele-fele arányban magyar és német polgárokból álljon; a nagytanács saját kebeléből 6-6 magyar és német tanácstagot válasszon; a bírót pedig évenként felváltva a magyar, illetve a német polgárok köréből kellett választani.
Török hódoltság
A XV. században szomszéddá lett török birodalom és a magyar királyság közötti – fegyveres összecsapásoktól sem mentes – fegyverszünetnek vetett véget I. Szulejmán szultán, midőn 1526. augusztusában megindult hadaival Magyarország ellen. A fiatal, alig 18 éves II. Lajos király a Gellérthegy alatti táborból indult négyezer fegyveres élén a mohácsi csatatérre. A hadjárat költségeit Pest és Buda templomainak begyűjtött, beolvasztatott és pénzzé veretett kincseiből fedezte. A mohácsi csatavesztés (augusztus 29.) és a király halálának hírére Mária királyné, s a német polgárok közül is sokan, elmenekültek Budáról.
Az óvatosan haladó, de fegyveres magyar haderőbe többé nem ütköző Szulejmán szeptemberben érkezett hadai élén az ország szívébe, Budára. A királyi palotát kiraboltatta, mind a két várost felégettette; a tűzben elhamvadtak a városok kiváltságleveleit, okleveleit őrző levéltárak. A török hadsereg azonban ekkor még kivonult az ország fővárosából, ám béke nem jött sem az országra, sem a porig sújtott városok lakóira. Pártharcok színhelye lett a magyar királyok székhelye: Habsburg Ferdinánd és az ország leggazdagabb főura, Szapolyai János vetélkedtek a koronáért és a budai vár birtoklásáért. Mielőtt a török haderő csellel végleg elfoglalta volna magának a várat, a városok is és a vár is megszenvedte mind Ferdinánd, mind Szapolyai ostromló hadait. Talán kárpótlásul szolgálhatott a budai polgároknak, hogy hűségükért a megkoronázott János király 1533-ban kollektív nemességgel ajándékozta meg őket.
1541. augusztus 29-én – a mohácsi csata után tizenöt évvel – foglalta el a török sereg a budai várat. A szultán Budát egy török tartomány – vilájet – székhelyévé tette, élére pasát állított, Pestre pedig egy 3000 fős őrséget rendelt ki. Ettől kezdve Buda a török birodalom nyugati kulcsának, stratégiai fontosságú helyének számított.
Más kultúra, más életforma honosodott meg a két város falai között. A mohamedán alattvalók hitét Budán 12, Pesten négy mecset erősítette. A gyér és megtűrt keresztény lakosság – melynek templomait egy kivételével elvették – fizette az adót, végezte az ingyen munkát, adta a kötelező ajándékot és mindemellett betegség, járvány sújtotta, szenvedett tűzvésztől, árvizektől. Pest még egy ideig kereskedelmi központként szolgált, de az ország hadszíntérré változása nem kedvezett e békés foglalkozásnak és hamarosan jelentéktelen kisvárossá süllyedt. Pusztulás lett úrrá mindenütt a városokban.
A középkori magyar városi közigazgatás csak látszólag maradt fenn érintetlenül. A budai és a pesti bírák és városi esküdtek működésének körét ugyanis a törökök határozták meg és jelölték ki. A magyar bíró a török hatalom alkalmazottja volt, a parancsok közvetítője a keresztény magyar lakosság – a gyaurok – felé. A török időkben Pesten és Budán jelentős létszámban éltek még rácok, zsidók, itáliaiak és cigányok is.
A XVI. század közepétől Habsburg-uralkodók, akik megkoronázott magyar királyok voltak, többször tettek – sikertelen – kísérletet Buda és Pest visszafoglalására. A XVII. század végén – miután a Habsburg-uralom alá tartozó magyar országrész Bécs kapuja, amit a császárváros 1683. évi sikertelen ostroma is igazolt – a török uralom alatt sínylődő területek felszabadítása elkerülhetetlen feladat lett. 1686-ban a felszabadító háború megindítása az európai uralkodók összefogását, katonáit és pénzét igényelte, legfontosabb állomása pedig Buda fölszabadítása volt. A három hónapos ostromot Lotharingiai Károly vezette. 1686. szeptember 2-án a budai vár felszabadult a 145 éves török uralom alól. Az ár: a vár és a város teljes pusztulása. Egy lakható ház sem maradt a bevett várhegy területén. A lakosság csaknem teljesen elpusztult, a túlélők fogságba kerültek. Az utolsó budai pasa – Arnót Abdurraman – elesett a harcokban.
Újjáépítés
Buda újjáépítése – kiemelkedő hadászati jelentőségénél fogva – politikai megfontolások tárgya lett. A csatazaj elültével németek, svábok osztrákok, spanyolok, bajorok, szerbek, horvátok, franciák, törökök maradtak vissza – magyaroknak azonban tilos volt a vár területére lépni. A városba és szomszédos Óbudára a német fejedelemségek területéről toboroztak családokat, s jelentős kedvezményekben részesítették őket, azért hogy letelepedjenek.
Pest városa a felszabadítás után mindössze tíz évvel, 126 házból állt; az építést itt is megelőzte a romeltakarítás, amelyre a város vezetése sajátos módot eszelt ki: nem szedett vámot ugyanis attól az árustól, aki áruval megrakott lovas szekérrel érkezett, s vállalta, hogy kifelé tartva egy szekér törmeléket elfuvaroz a városból. Az újjáépítés azonban nemcsak a falak újrahúzását jelentette, hanem – a körülményekhez képest gyorsan fejlődő és öntudatosodó – polgárság azon igényét is, hogy Pest is és Buda is kapja vissza kiváltságlevelét. Mindkét város csak két évtizedes – együtt vívott – szívós küzdelem árán jutott jogaihoz. Bár Budát II. Lipót 1703-as kiváltságlevelében fővárosnak nevezi ugyan, de a város valójában messze áll attól, hogy e hivatását betöltse. 1711-ben Eleonóra régens-császárnő helyezte vissza mind a két várost teljes – szabad királyi városi – jogaiba, nem utolsó sorban a Rákóczi szabadságharc alatt tanúsított rendíthetetlen hűségük jutalma képpen.
Szabad királyi város
A szabad királyi város polgárjoggal rendelkező lakosai ingatlannal – többnyire városi házzal – rendelkeztek, s valamilyen kézműves mesterséget folytattak vagy kereskedtek. Vezetőiket – a polgármestert, a bírót, a főkapitányt – választották. A városi tanács intézte a polgárok és a polgárjoggal nem rendelkező városlakosok ügyes-bajos dolgait. Az adót egy összegben fizették, pallosjoguk volt, s követeket küldtek az országgyűlésekre. Buda első polgármesterének Prenner Farkas Andrásnak császári kapitányi rangja azt jelezte, hogy a város még katonai irányítás alatt áll. Pest ügyeit több mint nyolcvan évig bíró intézte – az első Vatula János – , polgármestert csak 1773-tól választott a város. Pest első polgármestere Mosel József volt. A város irányítását a tanács mellett egy-egy – a jómódú polgárok közül kikerülő, szűk – ún. választópolgári testület tartotta kezében. A városvezetés hatásköre azonban nemcsak a városfalakon belüli településre terjedt ki, hanem az egyre terjedő, fejlődő külvárosokra is. Pest külvárosai a XVIII-XIX. század folyamán: a Belvároson kívül a Terézváros, a Józsefváros, a Ferencváros, valamint az Új-, azaz a Lipótváros. Budáé a Vár mellett: a Tabán (vagy Rácváros), a Víziváros, a Krisztinaváros, az Országút és Újlak.
A XVIII. század folyamán a két város lakossága 20-24 ezer körül mozgott, de újabb száz év múlva Pest már 100 ezren felüli lélekszámmal bírt, míg Buda lakosai 50 ezer főt számláltak. Míg a XVIII. század elején a Duna partján két kisváros terült el, csekély népességgel, provinciális jelleggel, addig a XIX. században az ország földrajzi központjának számító Pest Magyarország kereskedelmének központjává vált. A két város között 1769 óta álló hajóhídon közlekedtek a polgárok a két országrész – az Alföld és a Dunántúl – lakosságával együtt.
Buda és Pest az ország központja Buda a XVIII. századra az ország igazgatási központja lett Mária Terézia és II. József intézkedései nyomán. A királynő az újjáépíttetett királyi várba helyezte el nagyszombati egyetemet, II. József pedig a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát költöztette a városba.
E században alakult ki – építészetileg – Pest klasszicista stílusa, míg Budán túlsúlyban voltak a barokk épületek. Sajátos módon a legfőbb városrendező erőt a természeti katasztrófák jelentették, így az 1838-as pusztító árvíz, melynek rombolása után az újjáépített Pest elnyerte máig meghatározóan nagyvárosias külsejét. Mindkét város fejlődésére jótékonyan hatott a nádori udvar jelenléte, s József nádor – különösen Pestet építő – tevékenysége.
Buda szabad királyi város polgársága és Óbuda mezőváros lakossága a felszabadítás után is szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkozott elsősorban, míg Pesten kereskedelemből és iparból éltek a polgárok. A valóságos városi jegyek pedig még sokáig hiányoztak mind a két városból: az utcák kövezése, világítása, a tisztaság, a közbiztonság, még sok kívánnivalót hagyott maga után.
A dinamikusan fejlődő Pest a XIX. század közepére az ország elvitathatatlan központja lett. 1830. körül látható volt, hogy Pest fejlődése feltartóztathatatlan. Rohamosan nőtt a népesség, megépültek a nagykereskedelem és a pénz központjai, paloták, szállodák nőttek ki a földből, és felpezsdült a kulturális élet is. Szükség volt azonban egy olyan átfogó programra, amely a modernizálás összes területét magába foglalta. Ezt a programot gróf Széchenyi István hozta létre. Első nagy tette a Lánchíd építésének kezdeményezése volt. 1832-ben megalakította a Budapesti Hídegyletet, és megnyerte tervének József nádort is. Az első állandó Duna-hidat végül csak a levert szabadságharc után, 1849. novemberében adhatták át a forgalomnak. A Lánchídon kívül még számos budapesti épület, intézmény létrejötte köszönhető Széchenyi Istvánnak. Az ő neve fémjelzi a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház, az Alagút megépülését, vagy a folyamszabályozás, a gőzhajózás, vagy a lóversenyek elindulását. A két város összetartozásának és egymásrautaltságának első megfogalmazója is Széchenyi István volt, aki 1829-ben javasolta először nyilvánosan, hogy Pestnek és Budának Budapest néven egyesülnie kell.
(Major Edit )Forrás:budapest.hu

Vége az első résznek.Folytatás következik.

 

Megosztás