A 2025 novemberében 75. születésnapját ünneplő Gvárdián szobrászember, hiszen 1997 óta bizton tudjuk, hogy így aposztrofálja jómagát – szobrászember –: újabban egyszersmind festőember is! Mert ha valóban ismerjük plasztikai életművének sajátos és különös, a formalista geometrikus absztrakciókkal eltökélten szembehelyezkedő, a transzcendenciák felé irányuló, alapvetően figurális jellegét, majd 2023-tól kibontakozó nem különben magabízó, az istenhitében világmagyarázatot, életformát, életminőséget és életcélt kereső, mély lelki tartalmakat hordozó, ábrázoló festészeti megnyilvánulásait, bizony nem ódzkodunk, nem vonakodunk a két kifejezés használatától.
Ugyanis eredendően atavisztikus vágyának engedelmeskedve a sorsszerű és felemelő, mindent jelentő és mindent vivő ikonikus szobrászérája után a közelmúltban visszatért a művészpálya kiindulási pontjához, a szerzetesi alázattal művelt illuminátori tevékenységhez: az ecsethez, vászonhoz, falemezhez, valamint a szentséges témákhoz és színekhez.
A festészet tehát éppúgy Gvárdián-szerű állapot nála, mint a kőfaragás vagy a mintázás. Tudniillik már a személyneve is – Gvárdián, amely ferences vagy kapucinus rendházfőnököt, illetve őrt jelent – mennyi világi és szakrális titkot, valamint miatyánkos hiszekegyet sugall és sejtet, miközben azt érezzük, hogy éppen ez az elszánt konzervativizmus, ez a merész „hátranyitás” a legmegbízhatóbb jele annak, hogy csak a mindig újszerűen és frissen ható „mysterium fascinans” és „mysterium tremendum” lehet a hordozója, a kifejezője az igazi művészetnek, a valódi korszerűségének. Az örökös utóvéd pozíció az ő előörse!
Gvárdián Ferenc 1950. november 21-én született Budapesten. Gyermekkorát – amelyről oly személyesen és költőien ír első (már említett 1997-es) katalógusában – Budaörsön, Sashalmon, majd ismét Budaörsön töltötte. Ma is itt él. Közismert, bár nem hivalkodó figurája a városnak, Budapest nyugati kapujának. Középiskoláit a Roth Gyula Erdészeti Technikumban végezte Sopronban, ahol tanáraitól életre szóló műveltséget és erkölcsi tartást kapott.
1970-ben első díjat nyert a Kisfaludy Napok diákoknak meghirdetett képzőművészeti pályázatán Győrben. Ez inspirálta arra, hogy rendszeres képzőművészeti tanulmányokat folytasson a Ganz MÁVAG rajzszakkörében. Első tanára Szlávik Lajos volt. A 25 hónapos sorkatonai szolgálat, valamint sok-sok vargabetűs életpróba után 1982–88-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára járt, ahol Vigh Tamás szinte észrevétlenül, magát nem előtérbe tolva alakította, korrigálta látásmódját. A szobrászdiploma megszerzése után tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, majd a Magyar Szobrász Társaságnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, valamint a mára már megszűnt REGIOART Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesületnek.
Köztéri művei láthatóak: a Kispesti temetőben a Kárpáti család síremléke (1995); Diszelben a Harcosok sorozata (1994–96); Budaörsön a Szent Márton terrakotta reliefje (1999); Ácsteszéren a Szelíd formák szabadtéri monumentuma (1997–2000); Budapesten a Szily Kálmán emlékműve (2002); a felvidéki Kisújfaluban a Kossuth Lajos domborműve (2003); Budaörsön egyéni motívuma az Időtorony elnevezésű nagyméretű kültéri terrakotta szobron a REGIOART kollektív műveként az egykori Régészeti Gyűjtemény területén (2005); a budapesti Jaschik Álmos Művészeti Szakképző Iskolában a Kondé László és Jaschik Álmos emlékmű-reliefje (2006; 2009); a Budaörsi Polgármesteri Hivatal épületének parkoló felőli nyitott belső udvarának falán a Hungaria Nostra XXX. konferenciájának emlékérme (2011); valamint Szigetváron a Szent Cecília terrakotta szobra (2021).
Szent Márton
Még mielőtt rátérnék Gvárdián újdonságot jelentő festményeinek bemutatására – továbbra is a tárgyilagos szótári tömörségnél maradva –, szobrászéletművét a következőképpen tudnám összefoglalni: kedveli a személyessé átírt, az archaikus mezopotámiai, etruszk, görög, római kultúrából merítkező mitológiai, valamint a vallásos, elsősorban a Bibliából táplálkozó témákat, illetve a prehistorikus (tehát az írott történelem előtti) kultúrák formáit, illetve az ősi civilizációk és hitvilágok jelképrendszereit. Kezdetben elsősorban kővel, kőkombinációkkal és körplasztikának számító, tömbös, csavart, ellaposított, idolszerű kőfaragványok alkotásával foglalkozott, majd viaszveszejtéses technikával készítette kéttenyérnyinél alig kisebb vagy nagyobb metaforikus bronzlényeit.
Önarckép
Később fából, pálcikákból, nádból, spárgából, cérnából, vászondarabokból, valamint méhviaszból építette, rakta, kötözte, ragasztotta össze kis- és nagyméretű, a térkereszt vagy a spirál erővonalait felvevő, törékeny és/vagy rurális, barbár, nyers szerkezetű szobrait. Az egyedi módon megformált kisebbekről mindig csak egyetlenegy bronzmásolatot öntetett.
Később jöttek: a samottos agyagból gyúrt és rétegesen felépített, a szintén budaörsi Szarka Tamás keramikus-iparművész helyi műhelyében kiégettetett, leginkább az hommage, az in memoriam, valamint a képzőművészeti parafrázis műfajának hódoló, sokszor festészeti ihletettségű ikonikus, a torzítás eszközeitől sem visszariadó terrakotta művek. Történetesen a 2007-es esztendőt kellene megjelölnünk kezdeti dátumként, amikor is Gvárdián Ferenc elkészítette első nagyobb méretű égetett agyagszobrait. Név szerint az Archaikus lényt, az Imádkozó alakot és a Pompeji kutyát, amelyek még az előző ciklusainak mitikus alakjaihoz kötődtek, mint ahogy a kicsit később megmintázottak közül a Túlsó oldalon, a Lélekbagoly és a Főnix (madár) is. Azonban a Merengő nő hátrahúzott vállakkal, a Szent Kristóf és a Macskás ember már annak az új felfogásnak és irányultságnak a jegyében születtek, amelyről a későbbi hommage, in memoriam és parafrázis típusú művek szóltak.
Tudniillik Gvárdián a sík és a tér viszonyát egy egészen sajátos forma-anamorfozissal átértelmezve és összekapcsolva olyan ikonikus tömörségű és felfogású mellszobrokat (esetenként egész alakos figurákat) gyúrt-épített samottos agyagból, amelyekben tiszteletét és hódolatát rótta le a számára fontossá vált rendhagyó művészelődök előtt. Az eddig elkészült opusok között ott sorakoznak már Rembrandt, Giacometti, Morandi, Egry József, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos és a 2006-ban elhunyt budaörsi alkotótárs, Kovács László, valamint Bartók Béla, illetve Pilinszky János és Simone Weil portréi, hogy a Feofan Grek és Andrej Rubljov plasztikába forgatott kitüntetett ikonjairól vagy az Avignoni pietàról, illetve az Hommage à Matthias Grünewald triptichonjáról már ne is beszéljünk. Ezek a szobrok a tudatosan keresett és felvállalt formai problémákon túl a választott elődök szellemi világában való megmártózásról és/vagy hitvalló, vallásos sorsával történő azonosulásról, illetve a példaképkövetésről, a példaképteremtésről szóltak.
Gvárdián tehát a kiemelt művésznagyságokat, illetve a gótika és a reneszánsz határán keletkező, a perspektívát, a gravitációt és az árnyékot nélkülöző szent ikonokat az illuzórikus síkból úgy fordította át az éles körvonalakat és beszédes anyagfelületeket egyaránt használó konkrét plasztikai térbe, hogy a két és három dimenzió közötti átmenetek, viszonylagosságok és „értelmezhetetlenségek” – a torzítás és az aránytalanná tevés eszközei által kissé „megbolondítva” – szokatlanul új lélektani formát és felfokozott töltést kapjanak.
Pilinszky János
Valamelyest eltért ettől az alkotói útiránytól például akkor, amikor Michelangelo Rondanini Pietàját úgy idézte meg, hogy a szobor befejezetlenségéből adódó problémáit szintén a torzítás segítségével és a főnézet hangsúlyozásával archaikusan újszerű plasztikává alakította. Figyelemre méltó tény továbbá az is, hogy Gvárdián fotók és papírképek, illetve művészi reprodukciók alapján dolgozott, amikor térbe forgatva megidézett, megelevenített, animált és átírt egy-egy példaértékű műalkotást vagy személyt.
Sohasem a látott, hanem a mögöttes, a tudott, másképpen fogalmazva: a látható mögötti láthatatlan dolgok érdekelték őt! Ugyanakkor kétségtelen, hogy az a szubjektíve összpontosult szellemi energia, amely körüllengi ezeket a szobrokat, s rendre megigézi és elvarázsolja tekintetünket, nem utolsósorban a melléjük rendelhető olvasmány- és műveltségélményünkből is táplálkozik és növekszik.
Végül – legalábbis a dolgok mai állása szerint – az Ars Sacra típusú, elsősorban bibliai témájú és az egyes katolikus szentek életével foglalkozó festmények megjelenése előtt a szintén szakrális, elsősorban újszövetségi tárgyú rusztikus megmunkálású homokkőszobrok (Máté, Márk, Lukács, János), valamint a fehér, szürke és vörös márványból faragott, csiszolt ikonikus tömörségű, keresztényi lelkületű plasztikák zárták az eddigi szobrászéletművet (Jó Pásztor, 2020; Levétel a keresztről XIII., 2020; Stációk V., 2021; „…ne légy hitetlen…”, 2021; Sírbatétel XIV., 2021). Ilyen értelemben tehát a tanúságtétel felé tendáló kisszobrokat teljesen természetes módon váltották fel a 2023-tól megjelenő hasonló tematikájú festmények.
Folytatás következik…
(s.k.
9
