Budaörs termőföld-adottságait ismerve köztudott, hogy kevés szántó területtel rendelkezett. Így írt erről Ebner György, egykori községi bíró: „A község gabonatára az a mélyedés volt, mely a Kamaraerdő, a Tétényi-fennsík és a budai hegylánc között terül el. De itt is csak a földterület fele volt bevetve gabonával és takarmánynövénnyel. Humuszban gazdag, homokos-agyagos földet az un. Haus-, Riegel- és Mühl-szántókon és a Pistályban találhatunk.” Ezért fájlalták a budaörsi gazdák még sokáig a jó termőföldek kisajátítását repülőtér céljára.
Ha Péter-Pál, akkor aratás! A népi hagyomány szerint június 29-e Péter, Pál napja az aratás kezdete. A gazdák folyamatosan figyelték a termést. A zöldellő vetéseket a mezei pocok, a hörcsög, az ürge és a bagolypillelárvák támadhatják. Nagy kárt tudott tenni a vetésben a konkoly és az üszökgomba.
Szent Iván napján történt a kalászszemle. A gazdák szerint a búza ebben az időben kezdi hányni a kalászát, a töve megszakad, megáll a növekedésben. Megérik a vágásra.
A múlt század elején még kaszával arattak. Ezt az embert próbáló feladat a legerősebb férfiakra várt. Már kora hajnalban a kasza élét vasüllőn kalapáccsal kikalapálták, majd, ha közben veszített élességéből, speciális kővel megfenték. A kaszások nyomában jártak a marokszedő lányok, akik a levágott gabonát sarlóval összefogták és az előre elkészített szalma- búza- vagy rozsszálból font kötélre tették. A benedvesített köteleket előtte árnyékba helyezték, letakargatták, hogy ki ne száradjanak.
Amikor még a búzaföld a repülőtér helyén volt.
A férfiak kaszáltak, az asszonyok, lányok pedig terítették a kötelet és sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Általában nyolc marok alkotott egy kévét. Amikor már elegendő gyűlt össze, akkor az összekötött kévéket keresztekbe rakták. A keresztek négy lábába úgy helyezték a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék. A learatott földekre még napokig kijártak a gyerekek az elhullott kalászokat összeszedni, böngészni, a szárnyas jószágoknak.
Aratás idején vízhordó gyerekek hordták kannával a vizet, vagy néha lajtos kocsival is vittek a földekre az aratóknak.
„A cséplés a két világháború között már géppel történt. Először a Frank és a Feldhoffer család tulajdonában volt benzinmotoros cséplőgép. A cséplés helyén, a szérűn a helyi tűzoltóság megszervezte a tűzbiztonságot és az őrzést” (Hauser József)
Daxhammer János így emlékezett vissza a régi időkre: Bármekkora is volt a forróság, akkor is kellett menni kukoricát kapálni, vagy aratni. A nagygazdák aratókat fogadtak a gazdaság nagyságától függően. A fizetség mindig bizonyos gabonamennyiség volt. A szegényebb családok így biztosították maguknak az egész évi gabonát, az élelmet.
A termény betakarítása után illő szokás volt a Jóistennek köszönetet mondani. Ez az aratási hálaünnepen történt. A nagymisén a pap megáldotta a terméseket, majd délután a fiatalság számára a vidámság ideje következett. Magyaros ruhát öltöttek a lányok és a legények. A lovakat is feldíszítették, sörényüket befonták. Egy vendéglő elől felvonultak a fúvószenekar kíséretében. A lovasok mentek elöl, a lányok lapos kocsikon ültek, amelyeket piros-fehér-zöld girlandokkal ékesítettek fel. Búzakévék, szüretelőkád, szép szőlőfürtök és más gyümölcsök díszítették a kocsikat.
A napot táncmulatsággal zárták.
s.k.
