Gróf csíkszentmihályi és krasznahorkai Andrássy Ilona, az ősi székely eredetű Andrássy család betléri főágának tagjaként, Budapesten született 1917. december 2-án.
Édesapja gróf Andrássy Emánuel, édesanyja a lengyel származású Choloniewska Mária grófnő volt. Ilona gyermekkora legnagyobb részét a Felvidéken, a betléri kastélyban töltötte, ahol testvérével, Gézával együtt játszhatott a cselédgyerekekkel. Emellett szigorú nevelésben részesült, kemény munkára nevelték, melynek a későbbi években nagy hasznát vette.
Iskolai tanulmányait magánúton végezte. Olvasmányélményeiről naplót vezetett, kezdetben német nyelven, majd tizenhét évesen kezdett magyar irodalmat olvasni. 1937-ben érettségizett. Több nyelven beszélt, németül, angolul, franciául és kicsit szlovákul is. Az orvosi egyetemre szeretett volna járni, de a szülei ezt nem engedélyezték.
A grófnő aktívan részt vett az arisztokrácia társadalmi és kulturális életében. Jótékonysági rendezvényeken szerepelt és tevékenykedett. A második világháború közeledtével társadalmi szerepet is vállalt.
Amikor Magyarország megnyitotta a közös magyar–lengyel határszakaszt, lengyel menekültek tízezrei érkeztek az országba. Ekkor Ilona grófnő, a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottságban más arisztokrata származású hölgyekkel együtt karitatív munkát végzett. Két éven át ő szervezte meg a lengyel menekültek részére az egészségügyi szolgálatot. A bizottsági munka után elvégezte a Magyar Vöröskereszt önkéntes ápolónői és műtősnői tanfolyamát.
1944. január 25-én kezdte meg a szolgálatát a Sziklakórházban, ahol özvegy Horthy Istvánné is dolgozott. A nyilas terror idején, 1944. november 4-én átvette a nemzetközi vöröskeresztes védettség alatt álló zsidó gyermekotthonok heti rendszerességgel járó felügyeletét, mely nem kis veszéllyel járt. Együtt dolgozott a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi kirendeltségén Friedrich Bornnal, akinek a nevéhez tizenötezer üldözött megmentése fűződik. A kétezer embert megmentő Sztehlo Gábor evangélikus lelkész szintén a munkatársa volt. A százhúsz fő befogadására alkalmas Sziklakórházban háromszáz beteg volt összezsúfolva és ennek többszöröse volt a járóbeteg. Ekkor Andrássy Ilona főnővérként segítette az orvosok munkáját.
A grófnő családja még Budapest bekerítése előtt, 1944 telén elhagyta Magyarországot és Liechtensteinben telepedett le. 1946-ban és 1947-ben meglátogatta őket, de visszatért az országba, bár sejtette, hogy arisztokrataként az új rendszerben nem lesz könnyű élete. Édesapja temetésén 1953-ban nem tudott részt venni, mert nem kapott útlevelet. Ilona, a kórház bezárása után, elsőként, az annak a helyén működő Vírus Oltóanyagtermelő Intézet és
Kutatólaboratórium dolgozója lett. Szerényen élt és megszokta a háború utáni életet.
1952. szeptember 3-án, nemesi származása miatt kitelepítették a hortobágyi Árkus-tanyára, ahol az Állami Gazdaságban lett borjúnevelő. A megaláztatások mellett is ember tudott maradni és a munkát társaival együtt becsületesen végezte. Mivel falun nevelkedett, jobb helyzetben volt, mint sok városi, aki nem értett az állatokhoz.
A kitelepítést azonban az ő egészsége is megsínylette. 1953-ban „vészes vérszegénységet” írtak a kórlapjára. Szabadulása után, 1953 októberében Budaörsre költözött.
1961. július 3–á ezt írta naplójába: „A kitelepítés megszűntével Budaörsön telepedtem le, s visszamentem dolgozni a Gyógyszeripari Kutató Intézetbe.”
A „klerikális reakció elleni harc” jegyében a vele együtt dolgozó Tabódy István atyát is letartóztatták, majd 1961. május 9-én éjjel őt is őrizetbe vették. Bírósági tárgyalása a Budapesti Katonai Börtönben volt. Illegális tevékenység és osztályellenesség vádjával 1961. június 30-án négy évig tartó börtönbüntetésre ítélték, melybe beszámították az egy hónap és tizenhét nap fogvatartást is.
A kalocsai női börtönbe szállították. A magas műveltségű, több nyelvet beszélő grófnő a börtönben betanított munkási bizonyítványt szerzett. Egészséges humora, optimizmusa, emberi tartása és értékrendje átsegítette őt a nehézségeken és börtöntársainak is a segítségére volt.1964 januárjában szabadult Kalocsáról. Egy évig minden hónapban jelentkeznie kellett a hatóságoknál.
Amikor egyik ősének, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnöknek, gróf Andrássy Gyulának, 1990 márciusában emléktáblát avattak Budapesten, akkor mondta Ilona azt a mondatot: „Csak azért is érdemes volt itthon maradni!”
1990. június 12-én távozott a földi életből. A Farkasréti temetőben volt a búcsúszertartása, ahol az Ortopéd Klinika részéről dr. Vízkeleti Tibor sebészprofesszor búcsúztatta: „Szerettük Ilonát és csodáltuk. Csodáltuk nemes lelke mellett magyarságáért is, mert, ahogy a Szózat szavai felszólítanak, ő híve volt rendületlenül e honnak. E honnak, amelytől ő hosszú éveken keresztül csak kínt és gyötrelmet, megaláztatást és börtönt kapott. Híve volt e honnak, és úgy volt híve, hogy itthon maradt. Itt élt, ez volt az ő hivatása.” Végakarata szerint a krasznahorkai várban, az Andrássyak családi kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Andrássy Ilona mindig ott volt, ahol segíteni kellett. Más ennyi szolgálat után kitüntetéseket szokott kapni. Az ő sorsa jó példa arra, hogy az a rendszer, amely magát emberarcúként igyekezett feltüntetni, valójában éppen az embert nem vette figyelembe. Ő azonban haláláig hű maradt szülőföldjéhez.
Forrás: Magyar Egyháztörténet
s.k.
