„Párafényből, gondolatból
égig-fonódó lugas felettünk,
kúszik a futóka ezer virága,
sok nyúlánk, halvány, kerekszemű lányka,
mind más, de látod a közös jelet:
ugyanegy gond szabta köntösüket….”
(Weöres Sándor: Az állandó a változóban)
A kertben, a teraszokon nyár vége felé egyre szebbek, dúsabbak a magasra felfutó hajnalkák, a trópusi Amerika küldöttei. A rövidülő nappalok, hűvösödő éjszakák különösen kedveznek szépségének, és ragyogó virágai derűs reggeleken egyre sötétebbek, szeptemberre már valóban a kora őszi égbolt színét tükrözik! A virágok, ha csak tehetik, mind Keletre néznek, ahogy egykor a középkori templomok szentélyei. Vajon már bimbó korukban megkeresték ezt az irányt, ahonnan a reggeli órákban a legtöbb fényt várhatják? A frissen kinyílt virág mélye szinte világít, és még látszik a gondos hajtogatás nyoma a tölcséren, hiszen csak akkor tud ilyen gyönyörű sima, ötbordájú selyemsátrat bontani, ha már a bimbó is szépen feltekerve, szabályos spirálba rendeződve növekedett! De milyen titokzatos erő munkál itt a virágzás során, ami először még visszafojtott feszültség, aztán a nyíláskor egy lassú fordulattal kitárja a Nap felé a kelyhet, kibújva a levelek takarásából, és végül ernyedten elengedi magát? Minden mozdulat magában is ámulatra méltó, de mindez az időben, a Nap járásához igazodva, előre „programozva” történik!
A csodálatos tünemény alig pár óráig mutatkozik meg a világnak, délelőtt már elkezd a sátor kívülről befelé összesodródni, és a színe is lassan változik, az égszínkék fáradt lilára vált, aztán estére csak egy vékonyka tölcsér marad, és bent, a titokzatos mélységben már csak a magkezdemény hízik a visszatűrt, gyűrött párta rejtekében. A szár eközben vígan kúszik tovább, újabb ragyogó reggelek ígéretét, lendületesen csavarodó rajzolatú bimbók sokaságát hordozva!
„Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. ”(Máté 6.28)
Csodálatra méltó dolgokat alkot meg az ember, de egy közös minden művében: amint elkészül, elkezd avulni, moly és rozsda emészti, és magától soha nem áll össze többé, ha már egyszer szétesett.
Igen, Salamon köntöse réges-régen elporladt, a hajnalkák pedig ma is kinyílnak minden nyári reggelen, ahol az ember helyet készít nekik. Igaz, az első fagy elviszi az egész látványosságot, de addigra a magvakba rejtve ott van már a folytatás, a „szabásminta”, évmilliók óta szinte változatlanul, mindig megújulásra készen.
Idén, a járvány árnyékában, lelassult életünkben talán több időnk maradt a szemlélődésre, és milyen öröm, ha néhány verssor is segít rácsodálkozni a teremtett világ titkaira! Ha nem is vetettünk májusban hajnalkamagokat az erkélyládába, látogassuk meg reggeli sétánkon szerényebb hazai rokonait, a veteményesben az apró szulákot, a sziklagyepekben a szelíd rózsaszín kelyhet bontó borzas szulákot, vagy a vízparti nádasokban a hófehér, hatalmas virágokkal ékeskedő sövényszulákot! Keressük meg rajtuk a közös jelet, a növénycsaládra jellemző, hajnalban kerekre nyíló virágkelyhet, ami árulkodik egy Alkotóról, aki valamikor nagy gonddal kiszabta az öt részből összedolgozott köntöst, az apró szuláknak kisebbet, a hajnalkának nagyobbat, pompásabbat.
Azt is megfigyelhetjük, mennyire szépen alkalmazkodtak a különböző fajok élőhelyük lehetőségeihez! A legmagasabbra kúszik közülük a sövényszulák, hiszen víz van számára bőségesen, de a napfényért gyorsan felfelé kell igyekeznie a nádasban. A sziklagyepek védett növénye, a borzas szulák a szárazsághoz alkalmazkodva alacsony marad, a levele is keskeny, de mivel a szomszédai se nőnek magasra, nem is tekeredik rájuk, így is elég fényhez jut. A kártékony gazként üldözött apró szuláknak pedig még a gyomláló kertész ellen is van túlélő fortélya. Messze a föld alatt elkúszó tarackja a mélységben néhol előrelátóan rugóvá tekeredik, és ahogy az ember megpróbálja óvatosan kitépni a földből a gyökeret, ezzel a mozdulattal behúzza a helyére az utánpótlást is!
A rátermettek véletlenszerű kiválasztódása, lassú változások sora eredményezi, hogy ilyen pontosan megfelelnek a környezet kihívásainak egy-egy növényfaj tulajdonságai, vagy a gondos tervezés, a teremtő akarat működésének nyomait látjuk mindenütt magunk körül? Ha még azt is átgondoljuk, hogy minden élőlény maga is formálja a környezetét, folyamatos kölcsönhatásban létezik a többi növénnyel, állattal, de még a vízzel, levegővel is, mindez végtelen hálára indít, hogy ennek a csodálatos világnak lakói lehetünk. Ahogy Ferenc pápa fogalmaz:
„Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez, ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek. Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik.”(Laudato si’11.)
Igen, törődésre, gyógyító tettekre van szüksége az ember által meggyötört természetnek. Talán van még remény a bennünk megszülető változásra, amit akár egyetlen szál virág szépségének elmélyült szemlélése is megindíthat a lelkünkben…
Lechner Judit
Forrás: Magyar kurír, Teremtésvédelmi kalendárium.
