A pálya – egyszerűen szólva – úgy alakul, hogy a Hold vonzani kezdi, utána mintegy megfordítja, majd a Föld irányába lendíti az űrhajót. A pályát olyan szerencsésen találták el, hogy el is maradhatott néhány tervezett kisebb módosítás az Orion hajtóműve segítségével.
Az Orion hétfőn érte el a Hold Hill-övezetét, vagyis azt a területet, ahol a Hold vonzereje erősebb, mint a Földé. A határ nagyjából a Hold–Föld közötti távolság egyhatodánál van. Az asztronauták időközben még közelebb kerültek a Holdhoz, meg is kerülték, vagyis szerencsésen túl vannak azon a kényes háromnegyed órán, amikor annyira a Hold túlsó oldala mögött voltak, hogy átmenetileg megszűnt a kapcsolat a földi irányítóközponttal. Ez azt is jelenti, hogy túl vannak az út felén, immár visszafelé haladnak abból a hurokból, amellyel megkerülték a Holdat.
Emberek most távolodtak el a legmesszebbre a Földtől.
Szabad szemmel elsőként, 1968-ban az Apollo–8 utasai nézték meg hátulról a Holdat, és utánuk az Apollo-program további 21 résztvevőjének is kijutott ez a különleges élmény.
Amiben most az Artemis utasai elsők lehettek, az az, hogy – a terveknek megfelelően – kedvezőbb pályáról és jó megvilágításban, hosszabb ideig szemlélődhettek.
A Holdnak épp a túlsó oldala világosabb, mert a helyzet úgy alakult, hogy kevesebb a lávás kőzet, azaz kevesebb a sötét felület…
Végül egy kis háttér: a „sötét oldal“ emlegetése ellenére a Holdnak nincs sötét oldala. Az viszont igaz, hogy sajátos, szaknyelven kötött pályája miatt mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé.
A cikket teljes egészében ITT olvashatják kedves olvasóink.
(Forrás: hvg.hu)
(SzK)
