Az együttes Budaörsön akkora sztár volt, mint Liverpoolban a Beatles lehetett. Bulijaik a leányiskolában igazi szenzációk voltak! Egy napon Engelbert udvarán megjelent két zenész a Kék Csillagból. Jegenye és Pityesz, azaz, Szakály Laci és Szabó Pityu. Engem kerestek, és megkérdezték tőlem van-e kedvem a zenekarban dobolni?
Abban a pillanatban megfordult velem a világ. Naná, hogy volt! Később mesélték, úgy kerültem a képbe, hogy a zenekart alapító dobosuk Kovács Béla (Bill bátyó) úgy döntött, hogy elege van, kiszáll, és feloszlatja a zenekart. A fiúk azonban tovább akartak zenélni. Valakitől hallották, hogy van egy srác a faluban, aki be szokott ülni a helyi zenekarba szombatonként, és még twistet is tud dobolni, hát felkerestek! Ez a látogatás nyár végén történt, és néhány hét múlva már Pesterzsébeten a Csiliben egy Ki Mit Tud selejtezőn indultunk. Meg is nyertük a selejtezőt, és ezzel bejutottunk a tv műsorba. (ma azt mondanák, az élő showba). Az esti „gála koncerten” fellépett Ambrus Kiry, aki akkor már ismert énekesnő volt. Kísérő nélkül érkezett, és mivel az általa énekelt dalokat (azaz inkább a kottát) az ott lévő zenekarok közül csak mi ismertük, az esti bulin már velünk lépett fel a művésznő! Csont nélkül kísértük le!
Aztán jöttek a Ki Mit Tud-os tévé fellépések. Az első akadályt simán vettük, tovább jutottunk. A középdöntőből, ami közönség előtt, de nem a tévé közvetítésében zajlott, aztán még simábban kiestünk. Az is igaz, hogy az ellenfelünk a XIII. kerületi KISZ-bizottság tánczenekara volt!
Budaörs azonban nem hagyott minket cserben, és amikor a kiesésünk kiderült – hisz az eredményt a tévében bemondták – visszaszavaztak a döntőbe. A Magyar Televízió történetében először küldtek be több mint 1000 levelet! Soha addig műsorhoz a televízióba még annyi levél nem érkezett! Tudom, ez ma már egy megmosolyogtató szám, de akkor ez rekordnak számított, ami persze nem is volt csoda, hisz pl. Budaörsön még csak két tévé készülék volt! A döntőben aztán ismét a selejtezőben játszott Csevegő szaxofon című dalt játszottuk. Az operatőrök a kamerák tetején táncoltak, a közönség tombolt, óriási sikerünk volt! A zsűri, mely a korszak igazán nagy zenészeiből állt – Petrovics Emil, Turán László és Kertész Kornél – izzadt, szenvedett, de nem volt mit tenni, mi nyertünk. A zsűri elnöke – akkori szokás szerint – Szabó elvtárs a KISZ bizottság mit tudom én micsodája volt, közölte a hírt, Kornél indokolt, de mi ezt már nem igazán hallottuk. Nagyon boldogok voltunk. Ez nem volt semmi, nyertünk!
A történet pikantériája, vagy csak jellemző a korszakra, hogy mire a zsűri az indoklás végére ért, már jött is a telefon a XIII. kerületből, a KISZ bizottságtól, és a zenekaruk máris kapott egy külön díjat. Az igazság kedvéért, azért azt hozzá kell tennem, hogy nem érdemtelenül, hisz az együttest már akkor Malek Miki vezette, és később Express néven híresebb lett, mint a Kék Csillag…A szaxisunk Józsi ebben az időben katona volt, a döntőre is már motorstoppal Kalocsáról az adás közben érkezett meg, így próba nélkül álltunk ki a színpadra. Míg vártuk, kiderült, hogy a négy döntős zenekarból az egyiknek kidőlt a bőgőse, így Jéci (Szakály Matyi) az elektromos bőgőjével beugrott, és végigjátszotta kottából az ő dalaikat is. Gyakorlatilag mi abban a felállásban itthon már soha többet nem léptünk fel, mivel Józsi a katonaság után már nem jött vissza a zenekarba. A nyeremény szovjet turnéra azonban még eltávozást kapott a seregtől, és így három fejthetetlen hetet töltöttünk a Szovjetunióban.
Tényleg felejthetetlen volt az utazás, de néha kicsit más okokból is, mint azt előtte gondoltuk. Repülővel mentünk Moszkvába, ahol felléptünk a moszkvai televízióban. A gond csak az volt, hogy az utolsó pillanatban, az adás előtt közölték velünk, hogy ott nem énekelhet senki angolul. Zorán, aki a táncdalénekes kategória győztese volt, sajnos nem igazán tudott magyar dalt, hisz’ itthon a Metro együttesben akkor még mindig angolul énekelt. No, akkor hallottam életemben először tévében, élő adásban magyarul halandzsázni…
Számomra meghatározó élmény volt, hogy Moszkvában találkoztam először a Szovjetunióban élő nagyanyámmal és unoka testvéremmel, Szásával. A repülőtéren vártak, és ez meglepetés volt a velünk utazó tv-s stábnak is. Amikor kiderült a „szenzáció,” rendezőnk Pauló Lajos rácsapott a történetre, de ahelyett, hogy a spontán jelenetet rögzítette volna, ahogy a két „idegen” – nagymama és unoka – nézegették egymást, esetlenül, de természetesen, és őszintén ismerkednek egymással, azonnal rendezni kezdte a történetet. Vissza a reptérre, Te Gabi jössz a repülő felől, tárt karokkal futtok egymás felé, nem jó, még egyszer… és így tovább. Szegény nagyanyám nem volt szokva az ilyen felhajtáshoz, így aztán a szép, megható jelenetből film lett. Látványos, de nem őszinte.
Ez a jutalomutazás az én találkozásomon kívül is emlékezetes maradt, hisz megismerhettünk egy olyan Szovjetuniót, ami nagyon más volt, mint amit a propaganda filmekben láthattunk. Jártunk Moszkván kívül Tbilisziben, ahol jókat ittunk grúz barátainkkal, egyet az egészségünkre, egyet pedig – mert ez kötelező volt – a Szovjetunióra. Aztán Jerevánban a város főutcáján sétálva láttuk a kívülről szép emeletes házakat, és a falak, a kapuk mögött a valódi poros, romos földszintes udvarokat. Megéltük, hogy az elegáns szálloda udvarán sátrakban kellett aludnunk, mert a beköltözés után a lányok sikoltozva menekültek ki a szobákból, hogy valami bogarak másznak elő az ágyakból. Mi nem ismertük ezeket a bogarakat, de Józsi, aki szakmája szerint kárpitos volt, felismerte őket, poloskák voltak. Volt hát gyors költözés az udvaron hirtelenjében felállított sátrakba, miközben reszkettünk, hogy vajon a szobákból mennyi poloska jött velünk át ide… Szocsiban enyhe lefolyású, de igazi vérhassal ápolhattuk zongoristánkat, Jegenyét. Igaz viszont, hogy itt láthattam életemben először a tengert, ami számomra egy életre szóló emlék maradt.
Egy vihar utáni napon érkeztünk oda, hatalmas hullámok ostromolták a partot, lenyűgözött a látvány. Álltam a parton, kapaszkodtam egy korlátba, hogy a hatalmas – másfél, két méteres – hullámok el ne sodorjanak, és az jutott eszembe – le is írtam – hogy „előttem a tenger, mögöttem az élet” …18 évesen…
Kijev volt az utolsó állomás, onnan vonattal jöttünk haza, szóval van, volt mire emlékeznünk…
15 évig tartott ez a korszaka életemnek, ez idő alatt többször is változott a zenekar összetétele, megnyertünk 1966-67-ben két salgótarjáni amatőr fesztivált, itt lettem egy kitartó viccsorozat mesélés eredményeképp Jean, mi fedeztünk fel két igazi énekesnőt, Katona Klárit, és Cserháti Zsuzsát (róluk később is fogok írni).
A Ki Mit Tud döntő után 35 évvel ültünk először újra együtt mind az öten a győztes zenekarból nálunk, egy asztal körül. Időközben sikerült a döntő videofelvételét a Három Kívánság szerkesztő-asszisztensének segítségével megszereznem, és akkor néztük meg együtt ezt a felvételt. Pityesz (Szabó Pityu) teljesen abbahagyta, elég siket volt már szegény, sajnos ez évben (2021)) el is vesztettük. Kohárszki Józsi aktív zenész e sorok írásakor is (olyannyira, hogy sok év után ismét együtt muzsikálunk, de erről majd később). Jegenye és Jéci egy egyházi közösségben szolgáltatják a zenét, ahol egy ideig én is velük zenéltem. Megható, egyben furcsa érzés volt újra együtt lenni, és látni 35 év előtti önmagunkat…
Interjú: Major Edit
