A Lánchíd nagy hazafink, gróf Széchenyi István öröksége hazánknak, nekünk, akik itt élünk. Ki ne sétált volna már át, ezen a fenséges hídon akár fényes nappal, akár alkonyatkor a Duna felett? Régen konflisok poroszkáltak rajta, mostanság pedig napjaink modern négyüteműi róják végtelen kilométereiket. Vajon eszünkbe jutott valaha is hogy valaki figyel ránk? Ugye nem? Pedig ennek a hídnak is van hídmestere. Fazekas János, akivel egy sok évvel ezelőtt egy októberi ünnep előestéjén találkoztam. A Lánchídon ezernyi piros fehér zöld színű zászlót lengetett az őszi szél, miközben meghallgattam egy hídmester történetét.
A Lánchíd mint a nevében is benne van láncokból készített műtárgy, ami azt jelenti hogy a láncok lánckamrákban vannak rögzítve hatalmas sarukkal és erre a láncrendszerre van felfüggesztve maga a híd szerkezete. Az eredeti híd még faburkolattal volt ellátva és a hídkorlátok is mind fából készültek. A két kő oroszlán Marschalkó János lőcsei szobrászművész alkotása.
Gróf Széchenyi István nagy álmát váltotta valóra azzal, hogy ez a híd megépült. Az előzményekhez tartozik az, hogy amikor kiutazott Angliába , és ott meglátta a Hammersmith hidat, tudta hogy ez a híd az, ami az ő elképzeléseihez közel áll. Ezt az angliai hidat azóta már átépítették, aki arra jár már egészen mást fog látni, mint annak idején gróf Széchenyi István. Ott tartózkodásakor tárgyalást folytatott WilliamTierney Clark-al, majd megbízást adott részére, akinek tervei alapján megkezdődhetett a híd megépítése. A tervező William Clark teljes jogkörrel ruházta fel Adam Clarkot aki az építésvezetője lett e nagyszabású tervnek. A híd költségeinek finanszírozása báró Sina György nevéhez fűződik.
A Várhegyen áthaladó alagutat azonban már Adam Clark tervezte. Már a híd megépítésének kezdetén szóba jött az a kívánalom, hogy a várhegyet átjárhatóvá tegyék, hiszen a megépülő Lánchíd igazi funkciója ezzel lett teljes. A tíz esztendőn át tartó munkálatok 1839-ben kezdődtek. A hidat 1849. november 11-én adták át. Szomorú aktualitása ennek a dátumnak, hogy elsőnek Haynau vonult át rajta, az osztrák kancellár akinek nagy része volt az 1848-as szabadságharc leverésében és az utána következő megtorlásokban. A híd megálmodója, mecénása gróf Széchényi István az elkészült hidat sosem láthatta meg, talán csak álmaiban sétált át rajta. A sok intrika, a felesleges harcok az akkori bürokráciával, kikezdte egészségét. A híd átadásának napján így már Döblinben élt elmegyógyintézetbe zártan.
Jelenleg a világon két lánchíd van, és abból a Duna felett átívelő az egyik. A másik lánchíd, London mellett van, a Marlow-Bridge, amit szintén Clark Adam tervezett, de az egy jóval kisebb. A budapesti Lánchíd nemhiába a világörökség része. Rászolgált erre a címre. A híd 169 éves történelmet ír, de ezalatt az idő alatt sokat változott. Az 1910-es évek elején átépítették. Eredetileg a gyalogos korlát fakorlát volt, faburkolattal volt borítva. A láncszemeket kicserélték hosszabb láncszemekre, megerősítették a hossztartó elemeket, megakadályozva ezzel a híd kilengését, mert a megnövekedett forgalmat már nem bírta volna el. 169 év alatt sokat változott.
A második világháborúban, 1945-ben felrobbantott hidat újjáépítették, és ma már újból eredeti szépségében szolgálja fővárosunkat és a benne élőket. További biztonságos funkciójának megtartását pedig a hídmester munkája biztosítja.
Az interjú kapcsán Fazekas János hídmester beavatott családi történetükbe:
Nálunk már családi hagyománnyá vált a hídmesterség. Úgy kezdődött,hogy dédapám dunai hajós volt, így nagyapám mondhatni, hogy a Dunán született, hiszen egy hajósnak a víz felett van az otthona. Így aztán nagyapám is beleszületett a mesterségbe. Ő a II. világháborúban a hídépítő alakulatnál, az utászoknál teljesített katonai szolgálatot, így nagy szerepe volt a pontonhidak építésében. A háború befejezése után részt vett a Manci- híd építésében, majd dolgozott a Margit-híd felújításán és az 50-es években ennek a hídnak lett a hídmestere. Apám öccse Fazekas Imre a Margit- hídon végzi ugyanezt a munkát.
Édesapám karosszéria lakatos volt, a hídcsoporthoz került. Karbantartó volt és így lett a Lánchíd hídmestere. Én kiskorom óta apámmal jártam a hidat, így már zsenge koromban érezhettem a nagy élményt, az azon való áthaladást. Gyermekkoromat itt a híd közelében töltöttem, megszerettem és minden szegletét megismertem. Mondhatnám, ismerem minden porcikáját. Itt volt a szüleimnek szolgálati lakása is. Az ablakból mindig láthattam a hídon áthaladó forgalmat, Mint gyerek a kőoroszlánokat közelről megsimogattam, és saját szememmel győződhettem meg arról, hogy valóban van nyelvük!
Magától értetődő volt tehát hogy Ön is ezt a pályát választja.
Ez korántsem így volt. Bennem egészen más álmok érlelődtek. Mindenáron rajzolni szerettem volna. Volt hozzá tehetségem és így elkerültem 1989-ben Pannónia Filmstúdióba, ahol egy saját stábot kaptam, kedvemre rajzolhattam. Sok-sok magyar és külföldi mesefilm készítésében vettem részt. Nepp Józseffel dolgozhattam együtt. A rajzolás, mint munka engem kielégített, mert azzal foglalkozhattam, amit szerettem. 1999-ig itt dolgoztam, egészen a Stúdió megszűnéséig. Azonban továbbra sem hagytam fel a filmes szakmával, reklámfilmeket készítettem. Aki egyszer belekóstol ebbe a világba, és ráadásul szereti, az nemigen tudja egyik percről a másikra abbahagyni. 2004-ben édesapám hirtelen beteg lett és rövid idő alatt meghalt. Arra kért, hogy vegyem át az ő mesterségét és folytassam azt. Akkor, mivel nekem is megszűnt a munkahelyem ez látszott a legjobb megoldásnak. Így lettem én a Lánchíd hídmestere.
Mi a feladata, mint hídmesternek?
Mindennap kétszer kell ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a hídon. Például hogy a Duna vízszintjével egy vonalban lévő lánckamrákba nem szivárog-e a víz, hogy a járdán nincs-e repedés, működik-e az Alagút szellőztető rendszere, vagy hogy a láncokat takaró vaslemezeket nem mozdította-e el valaki. A szakmai feladatokon túl akkor is a hídmestert riasztják, ha valaki megunta az életét és netán a híd korlátjáról vagy a Szabadság híd turul madaráról kíván a mélybe zuhanni. Ilyenkor a hídmester feladata értesíteni a tűzoltókat és a rendőrséget.
Az sem ritka, hogy amikor csörög a telefon a hídmesteri irodában, valaki azzal jelentkezik: esik az eső, be kéne tolni a hidat az Alagútba. Ilyenkor mondom, hogy jó, jó, már itt vagyok a szerkezet mellett. Nem veszem zaklatásnak. Az embereket úgy kell elfogadni ahogy vannak, és a jókedv mindig barátra talál nálam.
Volt már arra példa, hogy valaki megunta az életét és pontosan a Lánchídról akart a mélybe zuhanni?
Inkább a Szabadság hidat részesítik előnyben, azt is inkább virtusból, mint végső útválasztásért. Ehhez a hídhoz közel van a Műegyetem és talán egy rosszul sikerült szigorlat vagy zárthelyi eredménye ez az attrakcíó. Mivel azonban minden szándékot komolyan kell venni, az ügyeleten megosztoznak a budapesti hídmesterek. Minden héten más áll ugrásra készen a munkaidő lejárta után. Ez a helyzet akkor is, ha valamelyik alkalmazott szabadságra meg, mindig a szomszédos hídért felelős kolléga helyettesíti.
Ennyi tehát az interjú, amit elolvasva sokan elcsodálkozhatnak azon hogy milyen számunkra láthatatlan személyzet irányítja a dolgokat körülöttünk.Sok idő telt el a beszélgetés óta. Sok vita és fontolgatás után újból rekonstrukció várt Budapest ékességére, amely munkák reményeink szerint hamarosan elkészülnek.
Nem tudom Fazekas János vállalja- e még a hídmesterséget, de ha igen akkor tudom hogy nemsokára vele együtt mi is ünnepelhetjük az újjászületett Lánchidat.
Major Edit
