Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914-1984) 1956-ban magyarországi szovjet nagykövet, majd 1982. november 10. és 1984. február 9. között az SZKP KB főtitkára volt (Előd: Leonyid Brezsnyev, utód: Konsztantyin Csernyenko)
A második világháborúban Andropov a partizánmozgalomban harcolt, majd a háború után, 1951-ben került Moszkvába, a Párt Főtitkárságára. 1954-ben kinevezték Magyarországra szovjet nagykövetnek. Andropov volt az egyik felelőse annak a szovjet döntésnek, hogy 1956-ban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Néhány nappal Brezsnyev halála után, 1982. november 10-én, mindenki meglepetésére Andropovot választották az SZKP főtitkárává, a biztos befutónak tartott Konsztantyin Csernyenko helyett. Ő volt az első olyan KGB-elnök, akiből pártfőtitkár lett. A Nyugat tartózkodással fogadta megválasztását, tekintettel a KGB élén végzett tevékenységére, valamint 1956-os magyarországi szerepére. (wikipedia.org)
Részletek (rubicon.hu):
Az 1940-es évek végétől mind az államközi, mind a pártközi kapcsolatokban bevettnek számított az a gyakorlat, hogy a kelet-európai országokban szolgálatot teljesítő szovjet diplomaták vagy szakértők „tanácsok” vagy „ajánlások” formájában beavatkoztak az illető ország belső ügyeibe, beleszóltak a káder-kérdésekbe.
1956 első felétől a Kelet-Európában is szaporodó válságjelenségek a szovjet nagyköveteknek – az általános szovjet politikai irányvonal és a diplomáciai utasítások keretein belül – operatívabb módon kellett reagálni, s ez felértékelte szerepüket.
A szovjet diplomatáknak a KV-határozatot ismertető gyűlések hangulatáról készített feljegyzései szerint Rákosi befolyása csökkent, s a pártaktíva egyre nagyobb része követelt tőle önkritikát. A február–márciusi magyarországi helyzet mindazonáltal még nem váltott ki nagy nyugtalanságot a szovjet fővárosban. 1956 tavaszán Andropov a hivatalos szovjet irányvonallal megegyezően még teljes egészében Rákosi Mátyásra és annak politikai vonalára tett, és feltétlen támogatásáról biztosította a magyar párt első emberét.
Kádár Jánosnak és Révai Józsefnek a Politikai Bizottságba való tervezett beválasztása miatt azonban a nagykövet már komoly aggodalmainak adott hangot, s mintegy mesterségesen gerjesztett félelmet a szovjet vezetésben.
Nem kevés nyugtalanságra adtak okot azok a jelentések is, amelyek a Farkas Mihály ügyében a Központi Vezetőség által márciusban kiküldött bizottság tevékenységéről és az ügynek a pártvezetésen belüli kezeléséről futottak be a moszkvai külügyminisztériumba. A bizottság vezetője, Kovács István rendszeresen felkereste és tájékoztatta a szovjet nagykövetet. Elmondása szerint a bizottság olyan adatokhoz jutott, amelyek azt bizonyítják, hogy Farkas „véres kezű gyilkos”, ám nem hallgatta el azt a véleményét sem, hogy a közvetett felelősség Rákosit és az állambiztonsági szervek korábbi szovjet tanácsadóit terheli.
A szovjet nagykövetség feljegyzéseiből jól kivehető, hogy a vizsgálat előrehaladtával már Rákosi korábbi hívei (elsősorban Gerő és Kovács István) is igyekeztek elhatárolódni az első titkártól, és a szovjet diplomatákon keresztül taktikus formában Rákosi menesztésére próbálták Moszkvát rávenni. Rákosi természetesen érzékelte, hogy már legközelebbi munkatársainak támogatására sem számíthat. Saját megingott pozíciójának védelmét ebben a helyzetben csak Moszkvától várhatta.
Председатель КГБ СССР Юрий Владимирович Андропов.
A válsághelyzet megoldási képletét illetően július első felében is tapasztalható volt bizonyos „fáziseltolódás” a szovjet politikai és a külügyi vezetés között. Miközben a szovjet pártvezetésben, nem kis részben a poznani események hatására, már Rákosi „feláldozására” készültek, a külügyi apparátus – Andropovnak az „ellenséges erők” fokozódó tevékenysége és az egyre mélyülő válság miatti aggodalmait teljes mértékben osztva – keményebb fellépést javasolt.
A szovjet vezetés nehezen szánta rá magát, hogy feláldozza Rákosit, s csak miután a Budapestre érkezett szovjet politikus egyértelműen arra a meggyőződésre jutott, hogy Rákosi megtartása lehetetlen, mert már a hozzá legközelebb állók bizalmát sem élvezi, hozta meg a vezéráldozatot, s adta áldását Gerő első titkárrá választására.
A nagykövet javaslatai közül a Nagy Imrével való „legfelsőbb szintű” találkozóra tett indítvány azonnal meghallgatásra talált. Szeptember 1-jén Gerő – Kádár János társaságában – felkereste Nagy Imrét, és erről néhány nappal később mindketten tájékoztatták a szovjet nagykövetet is. Gerő szerint a találkozó lényegében „nyugodt légkörben” folyt le, de Nagy Imre nem értékelte a Politikai Bizottság gesztusát, és nem akarta elősegíteni a pártba való visszavétele problémájának megoldását. Gerő továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Nagy „legalább általánosságokban” gyakoroljon önkritikát, mert szerinte ha e nélkül visszavennék a pártba, az „súlyos csapás lenne az MDP egységére, és jelentősen megerősítené a párton belüli jobboldali nézeteket”. Kádár a Nagy Imrével folytatott megbeszélésről Gerőhöz hasonlóan nyilatkozott, de a hangsúlyt Rákosinak a Nagy Imre-ügy kezelésében elkövetett hibáira helyezte.
Annak mind Gerő, mind a pártvezetés többi tagja tudatában volt, hogy Rákosi menesztésével még nem oldódtak meg a problémák, az „új vezetésnek” járó türelmi időt azonban nem tudták jól kihasználni. 1956 őszére a magyar pártvezetés eljátszotta azt a kevéske hitelt is, amelyet a júliusi KV-ülés után kapott. A tömegek elégedetlensége az MDP vezetésével szemben nem szűnt meg, a Központi Vezetőség ülése csak látszólagos egységet hozott, a pártvezetésnek alig volt tekintélye, s a válság elérte a legszűkebb vezetést is, amely ennek következtében megosztottabb volt, mint valaha. Kádár János szeptember első napjaiban arról beszélt a szovjet nagykövetnek, hogy a vezető testületekben egészséges légkör jött létre, azt azonban nem titkolta, hogy még a legszűkebb vezetésben is komoly nézeteltérések vannak számos fontos elvi kérdésben. Azt Gerő Ernő is érzékelte, hogy nem mennek rendben a dolgok, s e fölötti aggodalmát szabadságra utazása előtt a szovjet nagykövettel is megosztotta.
Az első titkár a Szovjetunióban töltötte szabadságát, s ezt az alkalmat arra is felhasználta, hogy első kézből informálja a szovjet vezetést a magyarországi helyzetről. Hálás volt a szovjet vezetésnek első titkárrá választásáért, de kiszolgáltatottnak is érezte magát. Vélhetőleg – nem minden alap nélkül – tartott a gyógykezelésre száműzött Rákosi politikai machinációitól is. Rákosi leírta visszaemlékezéseiben, hogy rendszeresen beszélgetett a Krímben üdülő pártvezetőkkel a magyarországi helyzetről, s fejtegetései és a problémák megoldására vonatkozó javaslatai nem mindenben egyeztek utódja elképzeléseivel. Gerő nyilván tisztában volt azzal, hogy a szovjet vezetésen belül is vannak hívei az erős kéz politikájának és Rákosi elgondolásainak, ezért igyekezett Rákosit „semlegesíteni” és az országtól távol tartani.
A magyar pártvezetés cselekvési szabadsága nem kis mértékben attól is függött, hogy milyen az aktuális szovjet politikai irányvonal. Ebben a tekintetben, úgy tűnik, 1956 őszén a helyzet nem volt túl kedvező. A szovjet külügyi apparátusnak a budapesti nagykövet jelentései alapján a pártvezetés számára összeállított elemzései, amelyek a „kemény kéz” alkalmazásának irányába kívánták eltolni a politikai döntéshozókat, továbbra is elfogadták Andropov intoleráns viszonyulását a magyarországi reformfolyamathoz.
Az őszi nagykövetségi jelentések a nyár végieknél is borúlátóbban ítélték meg a belpolitikai helyzetet: a parasztság körében egyre erősödött a szövetkezetellenes hangulat, a nyugati megyékben tömegessé vált a szövetkezetek elhagyása, továbbra is megoldatlan maradt Nagy Imre ügye, amelyben a magyar vezetés semmilyen elvi engedményre nem volt hajlandó. Nem kerülte el a nagykövetség figyelmét Rajk László és társainak október 6-ai újratemetése sem, amely után Krjucskov visszaemlékezése szerint „nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő összecsapás nincs messze”.
Miután Gerő hazatért szabadságáról, maga is meglehetősen ideges és gondterhelt volt; október 12-én őszintén bevallotta a nagykövetnek: a helyzet az országban sokkal rosszabb, mint amire számított. A változatlanul a kemény vonal hívének mutatkozó nagykövet értékelése szerint a helyzet kialakulásáért az MDP KV Politikai Bizottságának határozatlansága és „elvtelen engedményei” a felelősek, amelyek megingatták a magyar vezetés pozícióit.
Andropov jelentéseiből és ajánlásaiból úgy tűnik, mintha maga is inkább Hruscsov politikai ellenfeleinek nézeteivel szimpatizált volna. A szovjet nagykövet azonban minden ideológiai korlátja ellenére jól érzékelte a válság mélységét, és visszatekintve október 12-ei prognózisa is helytállónak bizonyult: „Ha barátaink továbbra is folytatják az ellenállás elkerülésének politikáját, egyértelműen lehetségesnek tartjuk, hogy Nagy Imre a párt és az ország vezetője lesz.”
Tény, hogy amikor 1956. október 23-án késő este Moszkvában megszületett a döntés a szovjet katonai beavatkozásról, a pártelnökség tagjai már valamennyien olvasták Andropov táviratát, amelyet a nagykövet még a forradalom kirobbanása előtt, a déli órákban küldött el. Ebben nem csupán a helyzet súlyosságát és a magyarok tanácstalanságát érzékeltette, hanem ismételten hangsúlyozta azt a véleményét is, hogy segítség nélkül a magyar vezetés nem képes úrrá lenni a helyzeten.
Andropov 1956-os magyarországi tevékenységét illetően a történeti irodalomban általánosan elfogadott az a vélemény, hogy magatartása megfelelt azoknak a szovjet elvárásoknak, amelyeket Hruscsov a XX. kongresszust követő új helyzetben egy nagykövettel szemben támasztott. A szovjet első titkár a hatvanas években – utólagosan, a dolgok végkimenetele felől visszatekintve – pozitívnak minősítette a nagykövet tevékenységét, és úgy emlékezett vissza Andropovra, mint aki egy kritikus időszakban hűségesen szolgált: „A szovjet nagykövet akkoriban Magyarországon Andropov volt. A követségi ügyekkel jól elboldogult, és kiválóan kiigazodott más eseményekben is. A helyi körülmények ismeretében mindenről jelentett és hasznos tanácsokat adott nekünk, amelyek a kialakult helyzetből adódtak.” Nem kétséges, hogy Andropov későbbi, magasra ívelő politikai karrierjében a „magyar szakasz” nem lebecsülendő szerepet játszott.
(A teljes cikk ITT olvasható.)
SzK
