A tokajhegyaljai policáj (2. rész)

2023-05-16 | Budaörs
Ezúttal egy hetven körüli magas, szikár férfi szavait osztjuk meg olvasóinkkal, aki néhány évvel ezelőtt kendőzetlenül és cinikusan beszélt az írónak arról, hogyan történt a németajkúak „mozgósítása” az 1956-os forradalom végén egy tokajhegyaljai kis faluban. Elmondta, hogy „karrierjét” úgy kezdte, hogy 1944-45-ben maga is szerepet vállalt a faluban létrehozott polic-ban, és segített az oroszoknak is.

Meséljen arról, hogy alakult meg az ön falujában a polic, és kik lettek a tagjai?
A harmincas években errefelé, így a mi falunkban is, kezdett lábra kapni a munkásmozgalom. Olyan rossz volt a gazdasági helyzet akkoriban, hogy még a tízholdas gazdák is zúgolódtak. Felmentem Budapestre, ott dolgoztam öt évig, közben beléptem a szocdemekhez. Mikor már Pesten sem volt munka, azt tanácsolták, hogy menjek haza, vegyek egy cséplőgépet, amit bérbe adhatok a gazdáknak, így biztosítva lesz a megélhetésem. Így is történt, 1938-tól 1944-45-ig, az oroszok megjelenéséig. Amikor már itt voltak Tokajhegyaljánál, mondták, hogy mindenütt policokat kell kialakítani, hogy a rendet fentartsuk, és ezzel segítsünk nekik. Tulajdonképpen a csendőrség szerepét vettük át. 1944 november harmadikán alakultunk.

Tudták-e, mit vállalnak és mihez van joguk?
Fegyveres őrséget kellett adni, ha az oroszok kérték, a hídépítésekhez is kellett embereket előállítani és őrizni is kellett őket. Elsősorban a rendfenntartás volt a dolgunk, de politikai szerepünk is volt.

Hogyan kapták az utasításokat, írásban vagy szóban?
Lehet, hogy volt valami írás, valaminek csak kellett lennie.
Kik álltak be policnak?
Általában baloldaliak, mint én, bár nem mindenki vállalta meggyőződésből. Nekem voltak mindenféle könyveim arról, hogy és mint mennek a dolgok a Szovjetunióban, esténként ezeket olvastam fel a többieknek. Negyvenen álltunk be eredetileg, de a végén csak húszan tartottunk ki.

Miről lehetett megismerni magukat? Adtak valami jelvényt vagy igazolványt?
Fehér karszalagot viseltünk és fegyvert kaptunk.
Hogy fogadták a polic megalakulását a falubeliek, a szomszédai?
Akiktől élelmet rekviráltunk az orosz katonáknak, haragudtak ránk. Mindenféle kibúvót kerestek, nem akart egyik se, másik se hajlani a szóra. Sokat kellett vesződnünk velük.

Emlékszik arra a napra, amikor 1956 után először kellett összeszedniük az embereket?
Ó, hogyne. Egy rokonunk is belekerült, nekem kellett felszólítanom. Oda is veszett.
Hogyan bonyolódott mindez?
Az orosz tiszt felolvasta a névsort, amit az anyakönyvből néztek ki. Mi arra voltunk kötelezve, hogy fejenként tíz embert állítsunk elő. Úgy háromszázra emlékszem, összesen ennyit vittek el.
Az érintettek úgy tudják, hogy sokkal többen voltak.
Nézzen utána, ha tud. Kétszáznál nem lehettek többen.

Mit érzett, amikor ismerősük neve elhangzott?
Megmondták nekünk, ha olyan nevet hallunk, aki szimpatizál az új renddel, vagy tett érte valamit, akkor jelezzük. A sógoromnál szóltam is, hogy hohó, álljunk meg, hiszen őt egyszer megverték a csendőrök!

És a többieknél? A tizenhat, tizenhét éves lányoknál? Ők kinek ártottak?
Velünk nem közölték, hova kerülnek.
Nem volt rossz sejtésük?
De volt. És amikor sorolták: Berger, Kristán – mi megmagyaráztuk, hogy ezek nem németek, csak úgy halladszik a nevük! De vitték őket is a városba, a többiekkel. Éreztük, hogy ebből nagy baj lesz, de nem lehetett mit tenni.

És nem félt, mi lesz, amikor majd a maga neve hangzik el?
Azért ők a baloldali érzelműeket másként kezelték. Mi parancsot kaptunk, amit végre kellett hajtani.
Amikor elvitték őket, nem félt a falubeliek szemébe nézni?
Nemigen merték azok feszegetni, hogy mi történt…

Mi lett a kenyérkereső nélkül maradt családok sorsa?
Mindenki nehezen élt. Néhányan felkerestek, hogy tanúsítsam, hogy ők soha nem voltak németbarátok, talán így visszakapják a gyermeküket. De kis pont voltam én ahhoz.

Nem becsülték meg az akkori vezetők?
Becsültek… – mondja. Majd kis szünet után így folytatja: senkinek nem volt jó a Rákosi-éra. Állandóan agitálni kellett az embereket, meg menni kellett begyűjteni. 1951-ben a cséplőgépemet is el kellett adnom néhány fillérért, nehogy besoroljanak a kulákok közé. Egyéb vagyontárgyaimtól is meg kellett válnom. Egyébként 1939-ben én időben magyarosítottam a nevemet, megtehették volna a többiek is…

xxx
A faluban a policok 1945 januárban behajtották a listára felvetteket az iskolába, azzal a hazugsággal, hogy csak egy órás programról van szó, és utána mindenki hazamehet. Akik értük jöttek, mind falubeli emberek voltak… Még nem épült ki az új rend, a falu élén a bíró állt, tehetetlenül. Úgy voltak elkönyvelve a listán lévők a vezetékneveik szerint, hogy ők német szimpatizánsok. Azt mondják, ebben a faluban volt a legszervezettebb az emberek összeszedése, mert itt mindig volt egy bizonyos kommunista csoport, és amikor bejöttek az oroszok, ezek az ő kezük alá dolgoztak. A faluban az erős baloldali vezetés 1989-ig tartotta kezében a községet. A Vörös Hadsereg útját, ahol az embereket végighajtották, csak 1983-ban sikerült „visszakeresztelni” Szent István utcára. A falu „polica” haláláig senkitől nem kért bocsánatot.

R. V.
Forrás: A végtelen foglyai

Megosztás