Tisztelt Főapát Úr! Szomorúan, ám megértéssel olvastam visszavonulásának bejelentését, hogy átadja főapáti feladatait az utódjának. Hadd valljam meg: nekem, mint neológ újságíró zsidónak nagyon fontos volt az az egyhetes 1992-i pannonhalmi tartózkodás, amikor férjem, Veres András, az atyáknak tartott előadásokat Kosztolányiról és másokról, én pedig interjút készíthettem Önnel. Mi akkor egy épületben lakhattunk Önnel, együtt ettünk az atyákkal, és még a vesperásra is meghívott, holott tudta, hogy a MAZSIKE alelnöke voltam.
Számomra furcsa, hogy miközben a huszadik század második felében a keresztény egyház távol tartja magát minden szélsőjobboldali megnyilvánulástól, ebben az országban a kétségtelenül meglévő hasonló jelenségekkel szemben nem lép fel. Mi ennek az oka?
Köszönöm a kérdést. Az egyház, mondhatnám, többszörös gettóból jön. Nemcsak a zsidók kényszerültek gettókba azokban a vészterhes időkben, hanem a katolikus egyház is 1948 után. Csak a föld alatt érintkezhettek másként gondolkodó értelmiségiekkel, ennek szükségszerű következménye lett a nyelvi elszigeteltség is. Papjaink bizonyosan hallgatták a rádiót, nézték a televíziót és mégsem érzékelték – érzékelhették – egészében a magyar valóságot. Nem is lehetett, mert gettóba szorították őket.
Most valóban lehullottak rólunk is a bilincsek, de mi történik? A negyven év előtti, azt mondom nagyon kemény szóval, megcsökött gondolkodásmód, tradicionális gondolatrendszer – amely akkor is hamis, korszerűtlen volt már, mai optikával nézve – él tovább. Én ezen nem rendülök meg és meg sem botránkozom, csak nagyon fáj az, hogy a mai kereszténység nem általános. Persze sehol sem egyforma. Nyugaton is vannak különböző irányzatok, konzervativabbak, radikálisabbak: az egyház csak fő vonalakban egységes.
Nálunk egy korszerűtlen társadalomkép él és virul, sőt a magyar történelemről is tévhitek keringenek. Én nem a végítélet prófétája vagyok, hanem abból a tapasztalatból indulok ki, hogy nemcsak Budapest néhány egyházközségét, nemcsak falvaink maroknyi, vagy nagyobb egyházközösségét nézem és tekintem homogén, összefüggő egyházi szerkezetnek, hanem figyelem a külvárost, a belvárost, a Rózsadombot, az ipari centrumainkat, az agrárproletárjainkat, az aluljáróinkat. Sokat vagyok úton, figyelem az embereket: hol van nálunk a katolicitás? Elemeiben sincsen.
Tudna olyan európai országot mondani, amely az ön normái szerint jóval keresztényibb?
Éppen itt van a mi Nyugatról való gondolkodásunkban a helytelen, a torz. Mi itt – mert úgy gondolom, hogy sok vonatkozásban, a szó és a gyakorlat konzervatív értelmében hívők vagyunk – másképpen viszonyulunk hozzá, mint ők. Ott, ahol sokkal erősebben szekularizált a kereszténység, mint például Hollandiában vagy Németországban, nem jelenik meg ellenpontként az a fundamentalista irányzat, ókonzervatív gondolkodásmód, ami – a katolikus egyházban úgy szoktuk mondani – a tridenti zsinat előtti.
Ha a Lajtától keletre, az ottani társadalmakat nézzük, akkor azokhoz viszonyítva mi ténylegesen inkább hívő-hitvalló társadalom vagyunk, még a nem hívőinket is sok vonatkozásban beleértve. Szokták mondani: de hát ott a nagy szabadság van. Igen, de azt is számba kellene vennünk, hogy az a fajta technikai fejlődés, polgárosodás, kapitalizálódás – mindegy, hogy melyik kategóriával élünk – , amely ezeket a társadalmakat a keresztény értékek tekintetében és vallási szemszögből nézve kilúgozza. Ez nem jelenti azt, hogy az állam ott ne tartalmazna keresztény jegyeket. De mi nem szoktuk figyelembe venni azt, hogy Nyugaton a kapitalizmus már eleve beleépíti a termelés tervezésébe azt is, hogy a munkást védeniük kell szociális hálóval, munkavédelmi- és egyéb törvényekkel, mert tudják, ha a munkás tönkremegy, nem fog sem minőséget, sem mennyiséget termelni.
Nálunk pedig ránk szabadult egy onnan is kiebrudalt kapitalista réteg, amelyik úgy szabadversenyes, hogy hamar akar meggazdagodni és mindenkit tönkre akar tenni. Mi egy nagyon korszerűtlen világban élünk, de tudomásul kell venni azt, hogy a második világháború utáni fejlődés a nyugati egyházat a szekularizáció vonatkozásában alaposan kikezdte.
Ahogy a tridenti zsinat volt az egyik határkő, úgy gondolom, hogy a második vatikáni zsinat a másik, ha tetszik, ha nem, ellenhatárkő. Vajon a második vatikáni zsinat szelleme valamilyen módon bekerült már a hazai egyházi gondolkodásba, a hitoktatásba?
Ha röviden válaszolnék, nyilván vitát váltana ki válaszom, mert azt mondanám: nem. De ez igen bonyolult kérdés. Az egyházról lehet statikusan is, dinamikusan is gondolkozni, csak a hierarchiára figyelni, de ez a múlt szemlélete. Lehet olyan stabilnak látni, mint a feudalista vagy az abszolutista államot. A második vatikáni zsinat azonban semmi ilyet nem állít az egyházról. Azt mondja, hogy: kovász. Meg azt, hogy: Isten vándorló népe, elrejtett kincs. Tehát képekkel, metaforákkal próbálja megsejtetni azt a fajta dinamizmust, amellyel az egyháznak élnie kell. És élt is de facto a történelemben, nemzedékről nemzedékre, egyfajta tradícióval. És ez nem a bemerevedés hagyománya, hanem az életképességé.
Azt a jó hírt, hogy Isten megjelent közöttünk és szeret minket, tehát nem vagyunk elveszve (persze lehetne sorolni még a keresztény örömüzenet tartalmait), és azt, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad elveszíteni a reményt, mert van kiút, azt nekünk kell továbbadnunk. Nem struktúrákat, meg egyházi ruhákat, meg múzeumi tárgyakat, amelyek inkább kulturális járulékok. Meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz a jövőnek egyháza, amennyiben lemond a kultúrával való párbeszédről. Természetesen hiszem, hogy nem mond le erről, és a római egyház – maga II. János Pál pápa is -, mestere az effajta párbeszédnek. De alacsonyabb szinteket – kivált ott, ahol az egyház intellektuálisan is megfogyatkozott – , veszé-lyeztetve érzem. És amennyiben a kultúrával való párbeszéd félresiklana, feltétlenül kisebbségbe kerülne a kereszténység.
Mennyire készült fel nálunk az egyház a kultúrával való párbeszédre? Mennyire valósítja meg, mennyire hajlékony, mennyire militáns?
A hirtelen bekövetkező változás – mindenekelőtt az 1989-es esztendő (amelyet meghatározónak tartok), felkészületlenül érte az egyházat, az egyházi vezetést. Most elindult egy sokirányú fejlődés. Sokszor konzervatív, megkötött gondolkodású keresztényekkel találkozik a társadalom, és akkor botránkozik, cikkezik és szörnyülködik, hogy ilyenek vannak. De hát nemcsak ilyenek vannak. Úgy gondolom, hogy a katolikus egyháznak és a többi egyháznak is igen nagy gondja, felelőssége, hogy az értelmiséggel megtalálja a hangot. A Vigília hasábjain számos interjúban került elő ez a kérdés. Két éve (ma már 34 éve – a szerk.) létezik egy mozgalom, szervezet, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amely több helyen létrejött, így Budapesten, Szegeden, Pécsett és kisebb városokban is Tehát valamilyen pozitív kezdeményezés elindult.
Arról még ma nem beszélhetünk, hogy igazi párbeszéd folyna, amelyre mindkét fél alaposan felkészült. Holott lenne miről beszélgetni. Itt van például a család kérdése. A tavalyi és az idén meghirdetett családkongresszuson (tavaly került sor a 27. ilyen találkozásnak, Másriabesnyőn – a szerk.), a család gondolatának középpontba állításával és különféle más dimenzióinak beható elemzésével, már lehetőség nyílt arra, hogy a különböző értékrendeket ütköztessük, komoly és folyamatos párbeszédet folytassunk a teljes emberek, családok és a társadalom érdekében. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy az egyház nem önmagáért van, az egyháznak missziós parancsa, hogy hirdesse Isten örömhírét, a köztünk megjelent Jézus Krisztust, és megpróbáljon olyan alternatívát fölmutatni az ember számára, amely az embert ebben a földi hazában emberségében – és hogy úgy mondjam – isteni hivatásában megőrzi és így emberhez méltó életet kínál számára. A világnak nem szabad megbotránkoznia azon, hogy az egyháznak küldetése van. Nekünk meg nem szabad azon megbotránkoznunk, hogy nem mindenki fogad el bennünket.
Ez lehet a legnagyobb probléma.
Nekem mindig Jézus példája az irányadó. Jézusnak van egy belső útja, egy céltudatos, az Atyához vezető út, vállalva az üldöztetést, a szenvedést, a halált. Mindazokkal, akikkel találkozik az útján, párbeszédet folytat, mindenkinek elmondja az Isten országának örömhírét. Vannak, akik meggyógyulnak, vannak, akik megbotránkoznak, vannak, akik szembeszállnak vele, vannak, akik elárulják és így tovább. Nem látja az ember az evangéliumokban, hogy egyszer is azt írnák le, hogy Jézus a szívére vette volna azt, hogy elutasítják. Jézusnak éppen az az istenemberi biztonsága, hogy tudja, mi lakik az emberek szívében. Épp a tegnapi evangéliumban esett szó arról, hogy Jézus sok mindenre tanította az embereket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj. Hát én azt gondolom, Jézus ma is úgy tenne, és ha az emberekkel olyanról témákról beszélnénk, amely őket érinti, sokkal jobban odafigyelnének ránk. Nagyon sok olyan dologról beszélünk, amely nem érinti az embereket. Jézus szavain azért csüggenek, mert Istenről úgy beszélt, ahogy azt az emberek megértették.
Arra is keresném a választ, hogy a jelenlegi politikai térben – megélénkülő antiszemitizmus, cigányellenesség és hasonló jelenségek közepette – az egyház mennyire tudja és mennyire akarja hallatni a hangját. Érzi-e, hogy szükség van rá, vagy úgy gondolja, hogy nincs akkora veszély?
Ezek a kérdések az egyház számára is rendkívül fontosak. Ha az egyetemes egyház tendenciáit és megnyilatkozásait nézzük, akkor azt is látjuk, hogy mindenre van keresztény koncepcióval megfogalmazott válasz. Vagy ha nem is kifejezett válasz, csak útkijelölés. Itt, Magyarországon – fájdalommal kell megállapítanom – , még nem jutottunk el önmagunk értékelésének arra a fokára, hogy tudnánk: nekünk, keresztényeknek és papoknak, most bizonyos értelemben vállalni kell a prófétai tisztet, és szólnunk kell, még akkor is, ha szavaink még nem csiklandozzák az emberek fülét. Szólnunk kell a cigányság kérdésében, szólnunk kell a szemitizmus vagy antiszemitizmus kérdésében, szólnunk kell a szociális kérdésekben, szólnunk kell a család kérdésében. Egyetlen dologban, az abortusz kérdésében szóltunk, és úgy gondolom, a teljességhez ezek is hozzátartoznak. Még nem jutottunk el arra a tudatos szintre, hogy szólni kell, ha kérdezik az embert, ha nem, nem szabad, hogy csak magunkkal legyünk elfoglalva. Mi nem vagyunk antiszemiták, de vannak magukat kereszténynek vallók, akik azok. Holott aki keresztény, nem lehet antiszemita, nem lehet idegengyűlölő. Végül is mi magunk is idegenek és vándorok vagyunk.
R. V.
(Forrás: infovilág, V. Bálint Éva)
