A budaörsi lányok számos öltésfajtát tanultak az apácáktól és otthon is az édesanyjuktól vagy a nagymamától. Néhány mintakendőt megőriztek, azokat a Heimatmuseum gyűjteményében láthatjuk is. Az egyik legfontosabb öltésfajtát, a szál- vagy visszaöltést gyakran alkalmazták az asszonyok, ami a gépöltéshez hasonló, erős varratot ad. És ki ne ismerné a pelenkaöltést! Mint ahogyan a neve is mutatja, a pelenkák körbeszegésére használták, mert akkor még nem léteztek az eldobhatók. A szövetszoknyák és nadrágok alját boszorkányöltéssel varrták fel, ami egyben tisztáz és rögzít is. A kilyukad zoknikat, flórharisnyákat nem dobták el, hanem apró, szakszerű öltésekkel megstoppolták. Az ügyesebbek sapkát, kabátkát horgoltak a kisbabáknak, és pulóvert, sálat, zoknit, kesztyűt kötöttek a családtagoknak. A ráérős téli időszakban terítőt hímeztek a „Paradestube”, azaz a tisztaszoba díszítésére. Boldog lehetett az a lány, aki varrógépet kapott ajándékba a szüleitől. Nagynéném, Terus néni úgy kuporgatta össze a kis keresetéből. Idős korában is azon varrt. Az első varrógépek a „hajósok” – mint a neve is mutatja -, hajóforma száladagolóval működtek. A korszerűbbeken már bobinba helyezhető orsóról tekeredett le az alsó szál. Majd a lábbal hajtósakat felváltotta az egyre több programos hordozható táskavarrógép. A ma már muzeális értékű régi márkáról még dalocska is szólt: „Singer varrógép, ez a kislány szép”.
Luntzné Magdika csodálta édesanyja ügyességét, aki egyetlen szabásminta után szebbnél szebb juppelt varrt selyemből, bársonyból, szövetből vagy kékfestő anyagból. Azáltal, hogy különféle csipkékkel és színes gyöngyház gombokkal díszítette őket, mind egyedi darab lett. A jó minőségű szoknyákat generációról generációra továbbadták, később, amikor már nem hordtak „Tracht”-ot, akkor pedig átalakították.
A hajnali nap sugara már a baromfiudvarban találta a gazdasszonyt. A lovakat, teheneket általában a gazda látta el, az aprójószág, a disznók, a kecske etetése, a tehenek fejése az asszonyra várt. Még a szegényebb családoknál is ott röfögött a disznó az ólban. Éktelenül tudott sivalkodni, míg meg nem töltötték a vályúját moslékkal. Tavasszal az asszonyok „megültették” a kotlósokat, vagyis nyugodt helyen fészket készítettek a számukra. A tyúktojásból 19 vagy 21 darabot, a liba vagy kacsatojásból ennél kevesebbet, de mindig páratlan számút tettek a kotlós alá. A gazdaasszony ügyességét dicsérte, ha a kotlós mind felnevelte a fészekalját.
A mezőgazdasági munkából is kivették az asszonyok a részüket. Az ő feladatuk volt a szőlő kötözése, a kapálás, a kacsolás, a barack leszedése, gyakran a lehordás és az eladása is. Amelyik háznál kialakítottak szőlőszobát, vagyis „Weinstube”-ot, ott a felfüggesztett fürtöket is az asszonyok tartották rendben. A „milimári” foglalkozás, azaz a tejeladás szintén női dolog volt.
Őszibarack válogatás.
Tavasszal eljött a palántanevelés ideje is. Faládákba, kimustrált öreg lábosokba, edényekbe, lavórokba vetették a legszebb termésekből maguk által gyűjtött magokat. Általában a nyári-konyhában öntözgették a földet, míg a palánták ki nem keltek. Mikor már szépen fejlődésnek indultak és már volt ereje a napnak, reggelente a szabadba védett helyre vitték azokat, így szoktatva a kinti élethez, este pedig szépen visszahordták. A kiültetés idejére fejlett, erős növénykéket neveltek.
Felmerülhet az olvasókban, hogy akkor ennyi munka mellett ki látta el a családot nap mint nap meleg étellel? Persze, hogy a háziasszony! A szegény családoknál egy héten csak egyszer ettek húst. Főzelékes és tésztanapok váltották egymást, de péntekenként és a böjtös ünnepeken szigorúan húsmentes étel került az asztalra. A mai dédikék sok töpörtyűs krumplismarnit, szőlős rétest és még több más, olcsó egyszerű ételeket főztek, amihez az alapanyagot megtalálták a spájzban, a pincében vagy a kiskertben, mindig az évszaknak megfelelően főztek. „Abból főztünk, ami a kertben termett.” – mesélték.
A nagyobb, nehéz mezei munkáknál, mint például vetéskor, aratáskor, betakarításkor a feleség bőséges ebédet főzött és kivitte a kinn dolgozóknak.
Vasárnapokon és ünnepnapokon jól be kellett osztani az időt, hogy templomba is el tudjon menni a család és az ebéd is elkészüljön délre. Ezért az édesanya jól előkészítette a dolgokat és a korai misére sietett. Amennyiben a nagymama a családdal élt, ő ment a legkorábban a templomba, majd felügyelte az odakészített ebédet. A budaörsiek hagyományos vasárnapi menüje korábban húslevesből, főtt húsból állt paradicsom vagy tormaszósszal, tört krumplival és „Nachtisch”-sel zárult, ami egyszerű, gyorsan elkészíthető sütemény-linzer, kelt tészta vagy rizs felfúlt volt, ebéd után, ha a nagyobb lányok átvették a mosogatás feladatát, akkor az édesanya egy rövid időre ölébe ejthette dolgos kezeit.
Csak azt nem tudom, mikor volt a régi asszonyoknak „én ideje”?
s.k.
