A háborút megelőző években gyakori volt, hogy az asszonyok férjhez menetelük (vagy az első gyermek megszületése után) nem mentek gyárakba, üzemekbe dolgozni. De volt is mit tenni a háznál!
Mi mindent kellett akkoriban elvégeznie egy háztartásbelinek? A mosást hétfői hadműveletnek nevezhetnénk, mert a legtöbb családnál ez a nap volt a nagymosás ideje. A művelet először befűtéssel kezdődött a sparherdbe, majd a vízhordás következett. Amikor a ciszternákba gyűjtött esővizet használták, akkor előtte fahamuval tisztították, ha pedig a kútról hordták a vizet, akkor több lúgra, mosószódára volt szükség, mert a víz „kemény » volt (az ásványi anyagoktól). A vizet pléh fazekakban forralták, lavórokban áztattak, a pelenkákat, ágyneműket, fehérneműt kifőzték, gyökérkefével dörzsölték, csavarták. Legalább kétszer öblítették a ruhákat. A finom holmikkal kíméletesebben bántak. Hogy a fehér ruha még fehérebbnek tűnjön, búzavirág kékítőt használtak. A kézimunkákat, blúzokat, kötényeket keményítették.
Az asszony dolga volt a szappanfőzés is, és ez szinte egy egész napos elfoglaltságot jelentett. Még emlékszem arra, amikor édesanyám zsiradékból és lúgkőből háziszappant főzött. A kész masszát egy méretes favályúba öntötte, amit előzőleg vászon vagy jutazsák anyaggal kibélelt, majd kihűlés után a szappant megfelelő méretre feldarabolta. A lúgkő sok tragédia okozójává vált. Megesett cselédlányok például öngyilkossági szándékkal megitták. Előfordult, hogy kisgyermekek óvatlan pillanatban beleittak. A budaörsi R. Franciska így halt meg. 1940-ben az Országos Közegészségügyi Intézet betiltotta ennek a veszélyes vegyszernek házi használatát. A háborús években egy darab szappan nagy kincsnek számított.
A mai gőzvasaló elődei a faszenes vagy a platnin (a tűzhely tetején) melegíthető vasaló volt. A fényes Rumburger kötényeket mángorolták. Ilyen szerkezet látható a Heimatmuseumban. A faszenes vasalóból felszálló füst fejfájást okozhatott annak, aki hosszú ideig használta.
Mindig felbukkannak az emlékek és jó érzés tölt el, ha a nagymamám tácskedli, azaz derelyevágóját a kezembe veszem. Az ebédfőzést vagy sütést az asszonyok hajdanában begyújtással kezdték, a favágás férfimunka, de az aprófa készítés asszonyi feladat volt. Léber Borika mesélte, hogy az erdőbe jártak gyújtósnak való fáért a tél beállta előtt.
De bizony a nyári nagy melegben is be kellett gyújtani a sparherdbe, hogy megfőjön az ebéd. Nehéz ezt ma már elképzelni, amikor még gyufa sem kell az elektromos gázgyújtáshoz vagy a villanytűzhelyhez. A hatvanas évektől elterjedt a palackos gáz. Már ez nagy segítséget nyújtott a földekről hazasiető asszonyoknak a vacsora elkészítésében.
Napjainkban egyre több háztartásban megtalálható a kenyérsütő gép, amelybe csupán az alapanyagokat kell betölteni. Milyen más volt régen a kenyérsütés. Úgy készültek hozzá, mint a kisbaba fürdetéséhez. Egy lány nem mehetett addig férjhez, amíg nem tudott kenyeret sütni – így tartották a budaörsiek. Kellett hozzá kenyérliszt, só, élesztő, kovász, langyos víz, tört krumpli –ettől sokáig puha maradt a kenyér- és sok, sok erő. A könnyű, jóízű kenyér a gazdaasszony büszkesége volt. Előző este egész hétre való kenyérlisztet szitált a kenyérdagasztó teknőbe, amit kizárólag erre a célra használtak. Élesztőből, kovászból, amit a szomszédok egymásnak adtak, sóból és langyos vízből kovászt készített. Letakarva, langyos helyen egy éjjel pihentette. Másnap hajnalban az egész lisztet bedagasztotta. Ez volt a legnehezebb munka. Addig gyúrta, forgatta, amíg a tészta hólyagos nem lett, és a teknőtől el nem vált. Letakarta és újból megkelesztette. Megkelt kenyértésztát hosszú vagy kerek „szimpel”-be , azaz szakajtóban, mindig tiszta kenyérruhával letakarva a pékhez vitték. Ebbe a feladatba a gyerekek is szívesen besegítettek.
Az áruházakban a tésztafélék sokasága, fajtája és márkája közül választhatunk. Elkészítésükhöz nincs már szükség a gyúródeszkára, a sodrófára. A gyúródeszka például valamikor a tisztaság szimbólum volt. Magam előtt látom, ahogy édesanyám gyúrta a tésztát simára, ami a házi tojástól szép sárga színű volt, majd egyenletesen kinyújtotta, forgatva, közben lisztezve. Végül boszorkányos gyorsasággal összemetélte szélesebb vagy keskenyebb csíkokra. És akkor azt az utánozhatatlan ízű kifőtt tésztát beleforgatta a párolt káposztába, vagy párolt almába (ezt fahéjjal ízesítette), de megszórta cukros dióval, mákkal, házi túróval, tejföllel. Készített grízest is, lekvárral, és krumplist, vagy babtésztát. A befőtt babot tésztával keverte és zsíron sütötte. Miközben nyújtotta, sodorta, vágta, mutatta nekem: ezt így kell, azt úgy. De én már nem próbáltam, amint ahogy a gyümölcsfaszemzést, vagy szőlőoltást sem, amit viszont édesapámtól tanultam hajdanában. „Beszélni könnyebb, mint tenni, főzni nehezebb, mint enni” – ezt a kedves népi bölcsességet olvastam szomszédasszonyunk, Lizi néni konyhájában a falvédőre hímezve. De hosszan sorolhatnánk a tevékenységeket, amiket most is végzünk, de más eszközökkel. Például söprögetés, súrolás…
Régen a szegényebb házaknál a földes, döngölt földes szobát ünnepek előtt fehér kőporral szórták be. Ott, ahol padló borította a tisztaszobát, szükség volt a súrolásra, vikszelésre, a fényesítésre. Ahhoz tangópasztát használtak. Milyen találó az elnevezés, mert valóban szinte tánclépéseket tettek a lányok a törlőruhával vagy a fényesítőkefével, míg csillogóvá nem vált a hajópadló.
A ház homlokzatának évenkénti meszeléséhez nem hívtak mesterembert a budaörsi asszonyok. Hosszú nyelvű meszelőjükkel elérték a kiblilyukat is, a ház felső homlokzatán. . Meszelés előtt a hibás falat törekkel kevert agyaggal javították ki.
A háztartásokban mára már teljesen feleslegessé vált, a húsdaráló, kávédaráló, borsdaráló, a mozsár. Az lapanyagokat konyhakész állapotban megvásárolhatjuk, vagy ott van a mindentudó háztartási robotgép. Nem használunk már tejeskannát, zsírosvendőt, bödönt, szitát, rostát, sajtárt, liszteszsákot, szimbelt (fonott kosarat), plicelt (vizeskorsót), tejfeles, vagy lekváros köcsögöt, petróleumos üveget. A jól felszerelt ház kamrájában méretes lefedhető faláda állt. az egyik rekeszében lisztet, a másikban korpát tároltak. Gondoskodtak a megtermett gyümölcsök befőzéséről, a savanyúságok eltevéséről. Semmi nem ment kárba.
A praktikus és korszerű edények piacán óriási a kínálat, de olyan finom lecsót azóta sem tudok főzni, mint a régi, belül fehér, kívül kék, zománcozott öntöttvas lábosban, ami a nagymamám edényei közül maradt rám, amit aztán egy költözésnél a sorsára hagytam. Ma már biztos nem főznék benne, de az unokáimnak meg tudnám mutatni: ilyen volt.A kézi habverőt eltettem a régi kedves tárgyaim közé.
Az asszony dolga volt természetesen a ruhák rendben tartása is, ami egy olyan családnál, ahol sok lányt neveltek, bizony nem kis feladatot jelentett.
A keményített, gondosan kivasalt szoknyákat a sublótfiókba fektették, a ráncok közé használaton kívüli evőeszközöket helyeztek, hogy a redők megőrizzék formájukat.
Voltak olyan leleményes asszonyok is Budaörsön, akik nagyobb ünnepek előtt néhány fillérért szoknyavasalást vállaltak. A ritkán használatos ünnepi ruhák közé levendulaágakat vagy molyirtót tettek, és időnként kiszellőztették őket. „Foltozott ruhát hordani nem szégyen, csak rongyosban járni” – így tartották hajdanában.
(Folytatás következik)
s.k.
