-1956. október 23-án reggel a nyári konyhában reggelimet készítettem. Szomorú zene szólt a rádióban. Egyszer egy férfihang olyat mondott, amit még nem hallottam. Gyülekezési tilalom van! Berohantam a szobába, apu aznap nem dolgozott, ijedten jelentettem be, hogy Pesten valami történt. Szüleim kértek, hogy ne menjek sehová. Én szófogadó gyerek hírében voltam, de pár hónap híjával, 19 évemmel, nem tudtak volna meg sem kötözni. A két kilométer az állomásig, azt hiszem repültem.
Az állomáson kis csoportokba verődve beszélgettek a megszokott útitársak. Senki nem tudott sokat, de mindenki kíváncsi volt. Mikor begurult a vonat, felugráltunk a kocsikba. Már aki befért, a torbágyi állomáson általában tele volt már a szerelvény. A lépcsőn lógtunk.
Kelenföldön, a pályán állt meg a vonat, begyalogoltunk az állomásra. Az állomás előtt egy tank állt. Mellette egy nagyon fiatal orosz katona. Szakad köpenyben, maszatos arcán világos csíkot mosott a könnye. Az emberek fenyegették: davaj ,pásli domoj – kiabáltak. Nekem megesett a szívem azon a síró, remegő szerencsétlenen. 8 év orosz tanulás után még tudtam szót váltani vele. Nem tudta hol van és hogy minek. Ordítva mondtam az embereknek, ne bántsák ezt a szerencsétlen!
A Körtérre gyalogoltunk. A tér már megtelt emberekkel, semmilyen jármű nem közlekedett. Mikor odaértünk, egy torbágyi fiú éppen a nagy vörös csillagot dobta le a tetőről a földre. Az emberek odarohantak, hogy cipőjükkel jól megtapossák azt. Akkor a Bartók Béla úti sarokház tetejéről két fegyveres lövöldözni kezdett a tömegre.
Én már láttam, hogy a munkahelyemre, Csepelre nem mehetek. Felkerestem a közelben lakó nagyfőnökömet, aki azt javasolta, menjek haza. Persze, mikor begyalogoltunk, senki nem gondolt arra, hogyan megyünk haza. Én úgy döntöttem, hogy Budaörsre megyek a nagynénémékhez, ezért hát kigyalogoltam hozzájuk.
Ők a Marx Károly utcában laktak. (ma Károly király u.) A férje, Pista bácsi motorral hazavitt. Alig vártam, hogy elmesélhessem, mit láttam. Tudtam, hogy a szüleim nagyon aggódnak értem.
Akkor az a néhány nap jött, amire túl a 80. évemen, az mondom, életem legboldogabb napjai voltak.
Aztán jött az összeomlás, november 4. Reggel apu szomorúan az mondta: mindennek vége. Anyuval hallották a botpusztai laktanyából Pest felé robogó tankokat. Nagyon letörtem.
Mikor újra megindult a közlekedés, mentem dolgozni. Sokan szöktek nyugatra, olyan is volt, aki visszajött, én még vacilláltam. A kisfönököm kezdett szemtelenkedni. Azt mondta, ha nem állok kötélnek, feljelent a minisztériumban, kirúgnak. Meg még az elmúlt idő is nagyon nyomta a lelkem. Nem tudtam elfelejteni az utcán fekvő, összeégett testeket, a rommá lőtt házakat. Nem volt maradásom.
Budaörsről Pista bácsi jött, elbúcsúzni. Elmondta, hogy egy ismerős rendőr figyelmeztette, megfigyelés alatt áll. Volt is rá oka. Pista bácsi ugyanis „feketézett”. Vidéken felvásárolt egy borjút, és a húsát kimérte, eladta. Ez tilos volt. Aztán Tatabányáról egy teherautó szenet hozatott, az udvarába leöntötték, az üres kocsi a Kelenföldi Tejipariba ment, a portás egy stemplit adott, hogy bejött a szállítmány. Pista bácsi a szenet kimérte a környékbelieknek, akik vödrökkel örömmel vitték haza. Ez is büntetendő cselekedet volt. Tehát menniük kellett! De már február eleje volt, kihirdették a statáriumot. Én odasúgtam Pista bácsinak: én is megyek velük.
Munkahelyemről a megbeszélt napon nem mentem haza, Budaörsre mentem. Nagynéném kislánya 18 hónapos volt, őt nem akarták kitenni ilyen megpróbáltatásnak, nagymamánk vigyázzon rá. Hat évesen láttuk viszont, a Vöröskereszt jóvoltából. Fiúk, Laci 6 éves volt, őt vittük. Éjfél körül elindultunk a budaörsi vasútállomás felé. Alig láttunk pár lépést, akkora volt a köd. Egy másik kétgyermekes család is jött velünk.
Az állomáson állt egy tehervonat. Az oldalán kis tábla: Hamburgon keresztül Finnországba megy. Ott már várt bennünket Pista bácsi vasutas barátja, aki halkan irányított a vonat ablaka alatt a létrához. Felmásztunk a vagonba, a szalmára. Alattunk jó pár mázsa jonatán alma volt ládákban, ment a finneknek. Éjfél után 2 óra felé jött a mozdony, rákapcsoltak és indultunk….
Mikor a viadukton átzakatolt a vonat, nagynéném felzokogott. Tudta, hogy édesanyja Bián imádkozik értünk. Nekem sem volt mindegy. Ráadásul lelkiismeret furdalásom volt, hogy most hagyom el drága szüleimet, mikor már dolgozni tudok, és van keresetem.
Valamikor Hegyeshalomba értünk, ott sokáig álltunk. Akkor hangokat hallottunk, vizsgálták a kocsikat. Az egyik hang azt mondja: „Ki kell rámolni a vagont, mert rossz a fék”, egy másik hang, azt mondja:” Dehogy, toljuk be a műhelybe, oszt hegesszük meg, itt a határ, addig kibírja.” Én az első mondattól elájultam. Most végünk, hisz ha megtalálnak, agyonlőnek, ez parancs!
Nem tudom meddig voltam magamon kívül, felébredtem, mert fáztam. Már megint este volt, nagynéném mászott oda hozzám. Kérdezte, hogy vajon túl vagyunk-e már a határon. Én mivel ott feküdtem órák óta az ablaknál, szaglásztam kifelé, valami különös illatot éreztem. Mondom is nagynénémnek, hogy szagoljon csak ki, ez már a szabadság illata! Abban a pillanatban robogtunk el az első osztrák kis állomás, Nickelsdorf előtt. Felsikoltottunk. Most már hangosan beszélhettünk! Laci gyerek nyugodtan köhöghetett, nem nyomta a szájára az anyja a zsebkendőt. Pista bácsi, nem tudom honnan, előkotort egy cseresznyepálinkás üveget, mindenki húzott belőle. Még Lacika is.
Egyszer megállt a vonat, csend, majd egy idő után elment mellettünk haza a mozdonyunk. Megint csend. Hogy megyünk innen ki? Akkor távolból, közeledve németül beszélt két férfi. Mikor közelünkbe értek, nagynéném segítségért kiáltott, ő jól beszélt németül. A két vasutas el sem tudtak képzelni, honnan jön a segélyhívás. Mikor megtaláltak, leverték a plombát a rácsos ablakról és kértek, hogy ereszkedjünk ki, ők felfognak. Nagyon csodálkoztak, amikor nyolc ember potyogott ki sorban.
Bekísértek Bruck kisváros állomására. Egyszer látom, hogy Lacika belehányt a szemétkosárba. Nem bírta a pálinkát. Nekem is kedvem lett volna, de üres volt a gyomrom. Az állomásfőnök telefonált a közeli menekült-táborba. Hamarosan jött is egy betegszállító, aki elvitt oda. Mikor felkapcsolta a nagy teremben a villanyt, 50 fej emelkedett fel a párnákról. Kérdések repkedtek felénk: honnan jöttetek? Nem akarták elhinni, hogy Magyarországról. Azt mondták, hogy ha azt mondjuk, hogy a Holdról, az inkább elhiszik.
Most itt lakom Budaörsön. Mikor 57. február 7-én, azon a fagyos éjszakán innen elindultam a vasfüggönyön túlra, nem sejtettem, hogy a sors egyszer visszahoz ide.
Azt a pillanatot nem felejtem el soha, amikor a vonat velünk elindult a budaörsi állomásról
S.T.
(A fotó az ausztriai lágerben készült)
