- október 23-án reggel a nyári konyhában reggelimet készítettem. Furcsának tűnt a zene a rádióban.Egyszer egy férfihang olyat mondott, amit még nem hallottam. Gyülekezési tilalom van! Berohantam a szobába, apu aznap nem dolgozott, ijedten jelentettem be, hogy Pesten valami történt. Szüleim kértek, hogy ne menjek sehová. Én szófogadó gyerek hírében voltam, de pár hónap híjával, 19 évemmel, nem tudtak volna meg sem kötözni. A két kilométer az állomásig, azt hiszem repülve tettem meg.
Az állomáson kis csoportokba verődve tárgyaltak a megszokott útitársak. Senki nem tudott sokat, de mindenki kíváncsi volt. Mikor begurult a vonat, felugráltunk a kocsikba. Már aki befért, a torbágyi állomáson általában tele volt a szerelvény. A lépcsőn lógtunk.
Kelenföldön, a pályán állt meg a vonat, begyalogoltunk az állomásra. Az állomás előtt egy tank állt. Mellette egy nagyon fiatal orosz katona, szakadt köpenyben. Maszatos arcán világos csíkot mosott a könnye. Az emberek fenyegették: davaj ,domoj – kiabáltak. Nekem megesett a szívem azon a síró, remegő szerencsétlenen. 8 év orosz tanulás után még tudtam szót váltani vele. Nem tudta, hol van és hogy minek. Kiabálva mondtam az embereknek, ne bántsák ezt a szerencsétlent! Azt sem tudja, hol van.
A Körtérre mentünk. A tér már megtelt emberekkel, semmilyen jármű nem közlekedett. Mikor odaértünk, egy torbágyi fiú éppen a nagy vörös csillagot dobta le a magasból a földre. Az emberek odarohantak, hogy bakancsukkal jól megtapossák. Akkor a Bartók Béla úti sarokház tetejéről két fegyveres lövöldözött le a tömegbe. Én már láttam, hogy a munkahelyemre, Csepelre nem mehetek. Felkerestem a közelben lakó nagyfőnökömet, aki azt javasolta, menjek haza. Persze, mikor begyalogoltunk, senki nem gondolt arra, hogyan megyünk haza. Én úgy döntöttem, hogy Budaörsre megyek a nagynénémékhez, ezért hát kigyalogoltam hozzájuk.
Ők a Marx Károly utcában laktak. (ma Károly király u.) A férje, Pista bácsi motorral hazavitt. Alig vártam, hogy elmesélhessem, mit láttam. Tudtam, hogy a családom nagyon aggódik értem.
Akkor az a néhány nap jött, amire 88 évesen az mondom, életem legboldogabb napjai voltak…
November 4 én reggel apu szomorúan az mondta: mindennek vége. Szüleim hallották a házunk előtt a botpusztai laktanyából Pest felé robogó tankokat. Nagyon letörtem.
Mikor már megindult a közlekedés, mentem dolgozni. Sokan mentek nyugatra, olyan is volt, aki visszajött, én még nem döntöttem. A kis főnököm kezdett szemtelenkedni. Azt mondta, ha nem állok kötélnek, feljelent a minisztériumban, és kirúgnak. Meg az elmúlt idő is nagyon nyomta a lelkem. Nem tudtam elfelejteni az utcán fekvő, összeégett testeket, a rommá lőtt házakat. Nem volt maradásom.
Budaörsről Pista bácsi jött, búcsúzni. Elmondta, hogy a falusi rendőr figyelmeztette, hogy megfigyelés alatt áll. Volt is rá oka. Pista bácsi egy szervező zseni volt. Tatabányáról egy teherautó szenet hozatott az udvarába, leöntötték, az üres kocsi a Kelenföldi Tejipariba ment, a portás egy stemplit adott, hogy bejött a szállítmány. Pista bácsi a szenet kimérte az embereknek, akik vödrökkel örömmel vitték haza. Ez volt a kollektív munka. Tehát el kell menniük, de már február eleje volt, kihirdették a statáriumot. Én odasúgtam Pista bácsinak: én is megyek velük.
Munkahelyemről a megbeszélt napon nem mentem haza, Budaörsre mentem. Nagynéném kislánya 18 hónapos volt, őt nem akarták kitenni ilyen megpróbáltatásnak, nagymamánk vigyázzon rá. Hat évesen láttuk viszont, a Vöröskereszt jóvoltából. Fiuk, Laci , 6 éves volt, őt vittük. Este az asztal alá feküdtem le, mert tele volt a szoba. Éjfél körül elindultunk a budaörsi vasútállomás felé. Alig láttunk pár lépést, akkora volt a köd. Egy másik kétgyermekes család is jött velünk.
Az állomáson állt egy tehervonat. Az oldalán kis tábla: Hamburgon keresztül Finnországba megy. Ez kell nekünk! Ott állt Pista bácsi vasutas barátja, aki halkan irányított a vonat ablaka alatt a létrához. Felmásztunk a vagonba a szalmára. Alattunk jó pár mázsa jonatán alma, ment a finneknek. Éjfél után 2 óra felé jött a mozdony, rákapcsoltak és indultunk.
Mikor a viadukton átzakatolt a vonat, nagynéném felzokogott. Tudta, hogy édesanyja Bián imádkozik értünk. Nekem sem volt mindegy. Ráadásul lelkiismeret-furdalásom volt, hogy most hagyom el drága szüleimet, mikor már dolgozni tudok, és van keresetem.
Valamikor Hegyeshalomra értünk, ott sokáig álltunk. Akkor hangokat hallottunk, vizsgálták a kocsikat. Hallottuk, hogy az egyik hang azt mondja: „ki kell rámolni a vagont, mert rossz a fék”, egy másik hang, azt mondja:” dehogy, toljuk be a műhelybe, oszt hegesszük meg, itt a határ, addig kibírja.” Én az első mondattól elájultam. Most végünk, hisz ha megtalálnak, agyonlőnek, ez parancs!
Nem tudom meddig voltam magamon kívül, felébredtem, mert fáztam. Már megint este volt, nagynéném mászott oda hozzám. Kérdezte, hogy vajon túl vagyunk-e már a határon. Én, mivel ott feküdtem órák óta az ablaknál, szaglásztam kifelé, valami különös illatot éreztem. Mondom is nagynénémnek, hogy szagoljon csak ki, ez már a szabadság illata! Abban a pillanatban robogtunk el az első osztrák kis állomás, Nickelsdorf előtt. Felsikoltottunk. Most már hangosan beszélhettünk! Laci gyerek nyugodtan köhöghetett, nem nyomta a szájára az anyja a zsebkendőt. Pista bácsi, nem tudom honnan, előkotort egy cseresznyepálinkás üveget, mindenki húzott belőle. Még Lacika is.
Egyszer megállt a vonat, csend, majd egy idő után elment mellettünk haza a mozdonyunk. Megint csend. Hogy megyünk innen ki? Akkor távolból, közeledve németül beszélt két férfi. Mikor közelünkbe értek, nagynéném segítségért kiáltott, ő jól beszélt németül. A két vasutas el sem tudta képzelni, honnan jön a segélyhívás. Mikor megtaláltak, leverték a plombát a rácsos ablakról és kértek, hogy ereszkedjünk ki, ők felfognak. Nyolc ember potyogott ki sorban.
Bekísértek Bruck kisváros állomására. Egyszer látom, hogy Lacika belehányt a szemétkosárba. Nem bírta a pálinkát. Nekem is kedvem lett volna, de üres volt a gyomrom. Az állomásfőnök telefonált a közeli menekülttáborba. Hamarosan jött is egy betegszállító, aki elvitt oda. Mikor felkapcsolta a nagy teremben a villanyt, 50 fej emelkedett fel a párnákról. Kérdések repültek felénk: honnan jöttetek? Nem akarták elhinni, hogy Magyarországból. Azt mondták, hogy ha azt mondjuk, hogy a Holdról, azt inkább elhiszik.
Most itt lakom Budaörsön. Azt a pillanatot soha nem felejtem el, amikor a szerelvény elindult velünk a budaörsi állomásról február 7-én, azon a ködös téli éjszakán a vasfüggönyön túlra. Akkor nem sejtettem, hogy a sorsom visszahoz ide.
Fotó: Még az ausztriai lágerben
S.T.
