Elgondolkodtató gondolatok. Vajon mivel tudunk egyetérteni az alábbi levélből?
„„Nem mese az gyermek” -Arany János férfiasan bensőséges családi életképéből való az idézet és a válasz az rá, hogy nem bizony. Ez maga a valóság manapság errefelé, a nyugati világban. Elállította magát a televízióm a minap és rajta ragadt egy divatos külföldi gyermekcsatornán. Dőlt belőle a döm-döm zene, a fenyegető erőszak és az idegesítő villódzás mindaddig, amíg újra nem programoztam és el nem tüntettem a mesére mit sem hasonlító, felnőtt figurák harsány rohamát.
Valamennyien érezzük, hogy valami összekeveredett. A kicsik érzelmeik fejlődését, lelkük épülését segítő, meghitt történetek, regék helyett csörömpölő filmeket nézhetnek, s óvodában, iskolában, ha nem vesszük észre, kíméletlen „hittérítők” érzékenyítik őket, hadd ismerkedjenek időben a gender erőszakosságával. A népszerű csevegő műsorban meg negyvenes kismamák beszélik el a babavárás örömeit, és mindenki tud példát a baráti köréből mamahotelben otthon tartózkodó, jó harmincas csemetékről. Mindenki fiatalabb akar lenni, igyekszik tíz-húsz évet letagadni, fricskát mutatni az idő kíméletlenségének.
Jómagam benne lévén a korban, azt is érzékelem, hogy az élet utolsó fejezetének értékeire, továbbadandó tanácsaira, hasznos tapasztalataira, az összegzés tudására senki sem kíváncsi. Nem nekem baj ez, ebben biztos vagyok.
Felpuhult, önimádó társadalmunkban már a felnőttek sem érdekesek, a reklámszakemberek be is vallják, hogy az egészen ifjú emberek fontosak számukra, no meg a gyermekek. Egy kíméletlenül őszinte könyv igazított el ebben a témában, a szerző a napokban Magyarországon járt. Keith Hayward a mű címében azt állítja, hogy a kultúránk megölte a felnőtté válást. A Koppenhágai Egyetem kriminológiaprofesszora úgy fogalmaz: a felnőttek gyerekmeséket néznek, a gyerekek pedig felnőtt tartalmakat. A politikusok a „szósöl média” felületein üzennek a honpolgároknak, a reklámipar pedig mesékkel célozza a közönségét. „Tehát a gyermekkorból a halálig vezető lineáris út helyett az történik, hogy a felnőttek egyre fiatalabbak maradnak, a fiatalok pedig egyre hamarabb öregszenek, és valahol a közepén találkoznak.” Hayward az okokat is sorolja, a részletek kibontásáért érdemes a könyvet elolvasni. Külön kiemeli az egyetemek szerepét, különösen az Egyesült Királyságban és Amerikában, ahol az óvodák szinte beköltöztek a tanintézetekbe. Nem tanítják meg a hallgatókat gondolkozni, sokat hallunk mi is arról, hogy lassan megszűnik a kézírás, az olvasás, nincs osztályzat, van viszont online tér és közösségi felület minden mennyiségben.
Ebből a változásból a politika sem marad ki. Gyerekként viselkedő infantokraták bombázzák a közönséget, a középszerű többség ezzel igyekszik eltüntetni saját alkalmatlanságát. Ismerős, nem? Az élet buborékban zajlik, nem kint az utcán, hőhullámban és hóban, ahol elmarad a betervezett, áhított tüntetés, mert elered az eső. Kaptuk viszont ajándékba az izmusokat, meg az életmód-aktivistákat. Akik, ma már sokszor gyerekek, elég csak a bájosan együgyű Greta Thunbergre gondolni, aki már kinőtte a klímahisztit és manapság a palesztinok támogatásával foglalja el magát. A mai menő életforma része az ilyen-olyan applikáció, meg az adatszivárgás, emiatt balhézni lehet naponta, de lassan már hozzászokunk ehhez is.
Bekerített bennünket a szervetlen technológia, szeretné, vagy inkább már egy kicsit meg is ette a lelkünket. Létbiztonságot csak a földön elérhető javak adnak, úgy gondolják sokan, hogy kizárólag csak az érzékekkel felfogható világ valóságos. Szép ez a modernitás, az élet kiteljesítését az ember teljes egészében rábízza a tapintás, ízlés, szaglás, hallás, látás kvintettjére, az örökkévalóságot bőszen tagadja, a megvezetést meg szemérmesen tűri.
Kezembe került egy érdekes kiadvány, barátaim utaztak látogatóba Brüsszelbe, az EU fővárosába, egy parlamenti képviselő meghívására. Ilyenkor kötelező meglátogatni az Európai Történelem Háza névre hallgató állandó kiállítást, a kölcsön kapott, 2018-ban készült könyvecske amolyan útmutató, összegzés a tárgykörből, hat fejezetben. A bőséges képanyagban csak egy kőkeresztet találtam, osztrák katonák emlékére a Suca-i frontról.
Egyetlen szó sem esik, még a Formálódó Európa címűben sem a földrész alappilléreiről, a görög kultúráról, a római jogról és a zsidó-keresztény vallásról. A névadó mitológiai alakot, Europét ugyan nem tudták kihagyni, de a királylány szerintük föníciai jövevény volt, akit Zeusz olümposzi főisten bika képében elrabolt és Kréta szigetére vitt. Idézet következik: „Europé mítosza alapvetően az Európa és távoli országok népeit összefogó, évszázados – hol jó, hol kevésbé jó – kapcsolatokról szól. Az, hogy Európa tulajdonképpen egy mitikus nyugat-ázsiai hercegnőről kapta a nevét, e kapcsolatokról tanúskodik.” Érdekes sugallat, az biztos.
Azt megállapíthatjuk, hogy a Mediterráneum, a partvidéki területekkel és a szigetekkel az európai nyugati civilizáció bölcsője. Lakói hajóztak északról délre, keletről nyugatra és az egymástól elérhető távolságra fekvő, virágzó kolóniák termékeny hatással voltak egymásra. A Földközi-tenger medencéje az ókorban népek nagy olvasztótégelye volt, egyiptomi, mezopotámiai, föníciai, kánaáni elemek keveredtek a göröggel. A szépséges Europé innen szemlélve nem egy távoli nyugat-ázsiai jövevény volt, hanem a föníciai Türosz királyának, Agénornak a leánya, a Mediterráneum gyermeke. A jó brüsszeliek talán csak nem a mai „menekült mozgalomra” kerestek és személyében találtak bizonyítékot?
Meg ne kövezzenek érte, de állítom, hogy azért is érdemes gondolkodni, hogy különbséget tehessünk értékes és csillogóan üres között. Az ókori görög filozófus, Szókratész intett bennünket már az időszámítás előtt: „Óvakodj a zsúfolt élet sivárságaitól!” Ne habzsoljunk, keressük meg a könyvespolcon a meséket és adjuk vissza a gyermekeknek. Nincs az a sziporkázó, fényeffektekben gazdag tv-műsor, ami versenyre kelhetne az ifjú emberpalánták képzeletével, ezt az élményt kár lenne kiiktatni. A magyar folklór különlegesen gazdag, meséinket hallgatva tanulhatunk belőlük emberséget, és egyre erősebben érezhetjük, hogy a kirajzolódó erkölcsi világrend sziklaszilárd és biztos eligazítást adott és ad tegnap, ma és holnap is.
Egyszerű ez: gyermeknek mese, mellé a való élet, aztán segítsük, amiben csak tudjuk, de hagyjuk felnőni. Mi meg felejtsük el a cukiságot, a visszafiatalodást, ne találkozzunk középen az ifjúságot mímelve, ideje, hogy visszatérjenek közénk a valódi nagykorúak. S akkor majd, ha egy témát jól körüljártunk, értelmét megfejtettük, tartalmát megítéltük, bátran kijelenthetjük, hogy „nem mese az gyermek”, hanem felnőtt történet.
(VDTA Hírlevél 2025. október 10, Kiss Gyöngyi)
(SzK)
(Címkép: gyerekszoba.hu, belső kép: brussels.mcc.hu)
