Gondolom, az nem is kérdés,hogy szereti az állatokat. Tartott már valamilyen állatot?
Természetesen szeretem az állatokat, különösen a kutyákat. Saját állatom még nem volt, de kutyákkal nőttem fel. A nagyszüleim boxereket tenyésztettek, es noha a szüleim is teljesen kutyabarátok és mi, gyerekek régóta nyúztuk őket egy kutyáért, várnunk kellett amíg kertes házba nem költöztünk. Ez tízéves koromra meg is történt, így ettől kezdve nekünk is boxereink voltak a családban. Főleg a nővérem tanítgatta őket, neki nagyon jó érzéke van a kutyákhoz, de természetesen mindannyian imádtuk és gondoztuk őket.
Hol talált rá Cashra?
Cash-t (nekünk már Chili) a Budaörsi Állatmenhelyről fogadtam örökbe. A menhelyet egy ismerősöm ajánlotta, aki külföldre költözéséig itt önkénteskedett. Először a honlapukon és a Facebook oldalukon néztem körül, majd személyesen is meglátogattam őket. Több kutyust is megnéztem, mert noha a kinézet szempontjából nem volt sok elképzelésem, de mindenképpen egy nyugodt, alkalmazkodóképes, felnőtt kutyát szerettem volna, akit utána ahová csak szabad, magammal vihetek. Itt ráadásul nagyon jól bánnak a kutyákkal, sétálni is járnak velük, így Cash is már szocializáltan érkezett hozzánk.
Feltételezem,tudatos volt,hogy menhelyről választott:
Pontosan. Borzalmas látni hogy hány kutya kerül nálunk menhelyre illetve gyepmesteri telepre, sokakat ráadásul a saját gazdájuk ad le. Természetesen nem minden menhelyi kutya problémamentes, de egy fajtiszta kölyköt éppen úgy meg kell nevelni. Ráadásul én pusztán egy társat kerestem, nem pedig egy megadott kinézetet vagy természetet, amit egy fajtiszta kutya garantálna. A menhelyek pedig (sajnos) tele vannak imádnivaló kutyusokkal: Cash például majdnem két évet töltött rácsok mögött, noha semmi gond nem volt vele azon kívül hogy kicsit félénk, viszonylag nagy és fekete a bundája.
Miért pont őt ?
Igazából először két másik kutyát néztem ki, de mivel külföldön élek, elég lassan ment az ismerkedés – két héten belül pedig mindkettejüket örökbe fogadták. Ekkor gondoltam hogy megnézem Cash-t és a testvérét, Tango-t: emlékeztem rá hogy milyen karakteres megjelenésük volt. Egy kennelben éltek: két gyönyörű, elegáns, agár-kecsességű jelenség, akiknek igazán vétek rács mögött élnie. Első ránézésre azt hittem hogy lakáskutyának talán túl aktívak lennének, ráadásul kanoknál a dominancia-problémáktól is tartottam. Később azonban kiderült hogy mindkét fenntartásom teljesen alaptalan volt.
Hogy történt a nagy találkozás?
A menhelyen találkoztam először a testvérpárral, amikor az eredeti jelöltemet látogattam. Számomra a kisebb, fekete Cash volt a szimpatikusabb, így később őt vittem el egy próbasétára, ahová a testvérem és a családja is elkísért. Már itt nagyon szimpatikusan viselkedett: bár a séta elején még nagyon félénk volt es a három éves unokaöcsémtől is inkább tartotta a távolságot, de a végére már kezdett felengedni és arra is rájött hogy az ilyen apró emberektől sem kell tartani. Igazán viszont a második alkalommal szerettem bele. Ekkor a séta vége felé egy közeli repülőtől megijedt és megugrott, kinyílt a nyakörve és fülét-farkát behúzva elszaladt. Nem sokra számítva, inkább csak ösztönösen utána kiáltottam, ő pedig a legnagyobb meglepetésemre első szóra visszajött. A bizalmával, hogy baj esetén is inkább az embereknél keresett menedéket, rögtön levett a lábamról.
Hogyan viselte az utat? Hogyan illeszkedett be az új környezetébe?
Mivel Münchenben élek, szegénynek egy hét órás autóúton kellett átesnie néhány nappal az örökbefogadás után. Ezt viszonylag jól viselte: az elején néha kicsit sírdogált, de az első két óra után a többit már zokszó nélkül viselte (persze gyakori megállások mellett). Mostanra már rájött hogy autóval izgalmas helyekre megyünk, és kifejezetten megszerette: amint kinyílik az ajtó, kérés nélkül beugrik. A lakásbeli életbe is nagyon hamar beleszokott: például tanítás nélkül is szobatiszta volt, a kanapéról és az ágyról nem kellett letiltani mert fel sem próbált menni, és a távollétünkben (legalábbis az eddigi három hét alatt) nem szedett szét semmit. Ahová csak magunkkal vittük (vendégség, túra, workshop, hosszú hétvége egy apartmanban), mindenhol nagyon jól viselkedett. Mondják hogy a menhelyi kutyák gyorsan hozzászoknak az új környezethez, de arra nem számítottam hogy ennyire zökkenőmentes lesz a beilleszkedés.
Milyen tulajdonságai vannak?
Chiliben nagyon nagy benne a megfelelni vágyás: nem mindig érti hogy mit szeretnénk tőle, de mindig próbál a kedvünkre tenni. Elég félénk és a hirtelen ingerektől ijedős, ezért igyekszünk minden új helyzethez fokozatosan hozzászoktatni. Viszont aggressziónak szikráját sem mutatta, sem állattal, sem emberrel: bármennyire meg is ijedt, soha nem reagált támadással. Számomra az is váratlan volt hogy mennyire tisztel minket a kezdetektől fogva: például eleinte még csak húzóckodni sem lehetett vele, mert amint hozzáértünk a játékához, ő elengedte. Ez nem azt jelenti hogy passzív: a trükköket és engedelmességi feladatokat lelkesen tanulja, pedig még el sem kezdtük a kutyasulit. Ezen kívül udvarias, de iszonyatosan szeretetéhes: nem ugrál föl vagy követeli ki egyéb módon a foglalkozást, de mindenhová követ minket és hálásan bújik amikor hozzászólunk és megsimogatjuk.
Nem tudom mennyire általános egy felnőttkorban örökbefogadott kutyára, de Chili-vel meglepően zökkenőmentesen ment minden. Fantasztikusan jó természete van, és nagyon örülök, hogy az örökbefogadás mellett döntöttem. A testvére, Tango – sok másik aranyos kutyával együtt – még mindig a Budaörsi Állatmenhelyen vár. Mind nagyon jó társai lennének egy szerető gazdának.
s.k.
