-Apai nagyapám , a besztercebányai születésű Kovacsik János az 1. világháborúban hadifogságba került. A sorsa a szibériai Omszkba, az Urálon túli városba vezényelte, ahol telente – 50 C. fokot is mértek.
Ott megismerkedett Lena Pojkannal, a nagymamámmal. A jómódú családja hermelin nagykereskedéssel foglalkozott, még Franciaországba is szállítottak a drága prémekből. Nem tudom, hogy a fiatalok vonzalmát hogy fogadta a család, mindenesetre fent maradt egy mondás: Ismerd meg a kút szélét, de ne ess bele!
A dédnagyanyám karjaiban Léna nagymamám Omszkban.
Mesélték, hogy nagymamám 10 éves korában megmentette a szüleit a fagyhaláltól. 1910-ben a városba mentek lovas szánon, de a szülei a -50 C fokban elaludtak. A nagymamám előre ült, megfogta a gyeplőt és a ló magától tudta az utat hazáig.
1917. november 24-én házasodtak nagyszüleim az omszki Boldogságos Szűz Szeplőtelen fogantatásáról elnevezést Római Katolikus templomban.
Nagyszüleim esküvői fényképe.
Történt egyszer, hogy a dédapa hét fehér keresztet látott az égen. Ebből a család arra következtetett, hogy szörnyű idők jönnek.
Lena és Zoja.
A család úgy döntött, hogy nagyobb biztonságban lesznek Magyarországon. Kérvényezték, hogy áttelepülhessenek. Megkapták az engedélyt és Lena nagymama testvéreit is rájuk bízták. Borzasztó körülmények között, a vonat tetején utaztak. A Pojkan szülőkkel soha többet nem találkoztak. Pedig még a Vöröskereszttel is kerestették őket. Elsodorta őket a történelem vihara és az októberi szocialista forradalom.
Nagyszüleim szépen éltek Kistarcsán. Egyetlen fiúk , Kovacsik János – az édesapám – ott született 1923-ban.
A mama szükség esetén tolmácsolt és szakácsnő volt a katonaság konyháján. Olyan okos kutyájuk volt, hogy a helyi járattal odament a konyhához a csontokért.
1944-ben a házuk megsemmisült, mert bombatalálat érte. Még szerencse, hogy senki nem volt otthon.
Édesapám 1956-ban vette feleségül a szombathelyi születésű édesanyámat, Farkas Annát. Az ő családját sem kímélte a háború. Édesapját „málenkij robotra” vitték. Az erőltetett menetben összeesett, akkor agyonlőtték.
Apám sok minden felől érdeklődött, széles látókörű volt. Verseket írt, gyönyörűen rajzolt, festett.
Vájárként dolgozott, Pilisszentivánon kapott szolgálati bányászlakást. Szűkösen éltek a két szobában, mert anyu testvérei is ott laktak.
1956 júniusában megszülettem én. A forradalom idején apám egyik ismerőse fegyvereket hagyott nála, megőrzésre, de többet nem jött értük. Apa akkor sem merte leadni, amikor kihirdették, hogy mindenki szolgáltassa be, ha fegyver van nála. Ő az emésztőgödörbe rejtette, de egy rosszakarója feljelentette.
Még előtte történt, hogy a vasutat fiatal fiúk fel akarták robbantani, ami sok ember halálát okozta volna. Anyukám leadott egy riasztólövést, erre szétszaladtak , így elhárult a veszély.
Apámat fegyverrejtegetés vádjával , hamis tanúzással 10 évre elítélték. Vácon raboskodott. Nem vallott, ezért agyonverték. A cellatársaitól tudjuk, hogy kínozták, végtagjait eltörték, végül 1960 szeptemberében megmérgezték. 37 éves volt….
A rendszerváltás után, az exhumálás során kiderült, hogy a koponyáját és a gerincét érte halálos ütés. Földi maradványait a 301-es parcellában helyezték végső nyugalomba, nem messze Nagy Imre sírjától.
Anyai nagymamám, Berkes Veronika.
Édesanyám 28 hónapot kapott, Kalocsán raboskodott. Szabadulása után csillésként dolgozott a bányában. Az anyai nagymamám vigyázott rám. Amikor ő is meghalt, akkor anyukám intézetbe adott. Emlékszem, egy macskaköves úton mentünk, nem tudtam, hogy hová, anya nem mondta.
Először egy pesti intézetben voltam, később Bicskére kerültem a Batthyány Kastélyban lévő Kossuth Zsuzsa gyermekotthonban. Emeletes ágyak, intézeti ruha…de nem nélkülöztünk. Apai nagyanyám látogatott, aki 72 éves koráig dolgozott. Később ő vett magához.
Emlékszem, az intézetben egy kislány, akinek senkije sem volt, odaült a mamám mellé a padra és neki törleszkedett. Én duzzogva az orrom alatt mondtam a kis árva Gizikének, hogy nem hozzád jött a nagymamám.
1970-ben az intézetben elvégeztem az általános iskolát. Amint már tudtam, munkába álltam. Esti tanfolyamon gyors-és gépírást tanultam, közgazdasági szakon leérettségiztem. A Kohó- és Gépipari, – majd a Könnyűipari Minisztériumban dolgoztam, mint titkárnő. A Belügyminisztérium hivatalából mentem nyugdíjba.
Magamról még annyit:Az első házasságomban egy fiam született, aki külföldön él. Nemsokára hazalátogat.
A második férjemmel sokat jártunk szent helyeken. Itt két lányom született.
4 év óta élek Budaörsön, és azért költöztem ide, mert sok kedves ismerősöm lakik itt, és a régiektől sem vagyok távol.Tagja vagyok a Sapszon Ferenc kórusnak. A Lévai úti közösségi házban működő hímzőkörbe is járok. Valamint a Gazdagréti Szent Gábriel irodalmi klubnak 15 éve, és a Szent Rafael Kegyhelylátogató klubnak ugyancsak tagja vagyok. A Gazdagréti Szent Angyalok templomba járok Szentmisére minden vasárnap. A keddi Szentségimádáson imádkozom a családomért, betegekért, haldoklókért, a Világbékéért egy órát.
Édesapám sejtette, hogy a börtönből már nem jut ki élve…, ezért valahogy tudatni akarta velem, hogy gondol rám és szeret, a mesekönyvvel, a fotóalbummal, a leveleiben sem felejtett el, mindig megemlített.
Egy régi album borítójában találtam meg édesapa írásait. Mintha ezzel üzent volna nekem…
s.k.
