Édesapámtól a napokban megkérdeztem, ismerte-e Cseh Tamás dalait?
„Igen, de nem nagyon értem rá hallgatni.” – válaszolta.
„Jó dalai voltak. Igen.” Édesanyámat is tudakoltam. Megdöbbenésemre azt mondta: „A Cseh Tamást? Hát persze…szerettük. Különleges volt.”
Soha nem tudtam erről. Megrendülve néztem ki a fejemből. Abban a pillanatban éreztem, hogy szüleimmel nemcsak mint gyermekük vagyok közösségben, hanem titokzatosan egy testvériségbe is kerültem velük. Mélyebb barátságba. „Visszafojtott sírás…”
Apám, akkor ott arról is beszélt – kicsit párás szemekkel –, hogy bár többet tanult volna gyerekkorában. De az ő apja úgy jó 360 km-el odébb, Budapesten dolgozott, többek között a Duna-rakpart építésén, és munkásvonattal szelte át Kelet-Európában Kelet-Magyarországot, minden héten. Édesanyja kinn munkált a földön, nap mint nap. Így szinte apátlanul, anyátlanul lassan elszokott a tanulástól, és tanítás után inkább a haverokkal lógtak és tanulták, játszották az életet az ötvenes évek egyik határ menti kis falujában.
Aztán apám is munkásvonattal járt már 17 évesen a fővárosba. Építőmunkás volt. Alatta is szállt a 424-es, és ha a kanyarban óvatlanul kihajolt az ablakon, akkor könnyen lehet, hogy korommal telt meg tekintete. Apám még szinte gyerek volt, mikor apja meghalt. Jó szakember lett belőle. Becsületes.
Azt hiszem, ha majd ő megy el, az ő tekintetének csillogására fogok legtovább emlékezni.
Cseh Tamás – ahogy ő mesélte – négyszer halt meg indiánként.
Ezek után mindig újra kellett építenie magát. Ahogy dalnokként, nyolcvankettőben is.
A fellépései előtt is. Mondhatni jól begyakorolta a halált…
Így ismerte meg és sugározta egyre teljesebben a titkot. A szolgáló szenvedés titkát.
A családjáért, nemzetéért, annak fiaként is, mint apa dolgozott.
A „másként és másokért cselekvők” útját járta. Őszintén. Talán ez volt a legmegragadóbb vonása. Krisztusi vonás.
Törzsfőnökként ment el. Elsősorban nem azért, mert alapító volt. Vagy mert híres.
Megküzdött ezért a szolgálatért. A közösségért lett az, aki. Nem a négy halál miatt. Az élete által.
Ezáltal titokzatosan már itt a földön részesült is abban az újjászületésben, ami várt rá.
Ami ránk is vár. Talán ezért is ment át mosollyal az arcán. Talán ezért volt akkor könny a szemében.
Mert az ösvény végén a személyesen is megismert Isten várta. Az Atya. Elészaladva.
Kitárt karokkal. Könnyes szemmel. És talán tövismadár tollából készült fejdíszben állva.
Szilvási Zalán
(RV)
Cseh Tamás született 1943. január 22-én Budapesten, elhunyt 2009. augusztus 7-én Budapesten, 66 évesen. A Farkasréti temetőben nyugszik. Én találkoztam vele, talán 1976-ban, eljött egyik este jó barátja (kollégám) kérésére az irodánkba, hozta a gitárját és énekelt nekünk, majd jót beszélgettünk. Nagyon kedves, nagyon jóképű, nagyon szimpatikus és némileg szégyenlős volt… Utána ronggyá hallgattam a Levél nővéremnek c. bakelit lemezét.
Van róla egy remek portréfilm, már tudott akkor a betegségéről. Remélem, újra adja majd a televízió.
SzK
