Elindultunk hát a hegy felé .Hideg volt, jól kiléptünk. A friss hó csak úgy ropogott a lábunk alatt Ahogy felértünk a keskeny hegyi útra, erősen kapaszkodni kellett egymásba. A fenyők ugyanolyan zölden ringatták hólepte ágaikat, mint nyáron, az ősszel megmaradt tobozok hűségesen simultak az ágakhoz.A csipkebokor bogyócskái élénkpirosan ragyogtak a rájuk fagyott vékony zúzmara alatt. A nap szikrázott, a szinte kékesen fénylő, csillogó havon. Ahogyan lassan közeledtünk a mi kis házunkhoz, nem messze a szomszédságban egy elhagyott telken egy fekete, sovány kis kutyát láttunk meg.
Nagyon félt. Farkát maga alá húzva vonult be egy téglarakás alá, onnan lesett ki ijedten. Hiába hívogattuk, udvaroltunk neki nem jött elő. Tovább indultunk. De abban a pillanatban a kutya megindult felénk,majd megállt.. Gyere ide, gyere- hívogattuk újra, de mintha kővé vált volna, nem mozdult. Mi pedig tovább indultunk a kis házunk felé. A kutya csak állt és nézett utánunk. Olyan vékony volt mintegy papírlap.
Még az nap ennivalóval visszaindultunk a hegyre.De a kutya nem volt sehol. Mikor elindultunk visszafelé, egyszer csak megjelent a téglarakás mellett. Gyere ide kiskutyám- hívtam és beleöntöttem a meleg ételt az edénybe. De a kutya továbbra is mozdulatlanul bámult bennünket. A kutya látva hogy nincs veszély mohón lefetyelni kezdte a levest. Így ment ez napokon keresztül. Az étellel teli edényt minden nap egyre közelebb és közelebb tettük le a kutya elé,így csalogatva egészen a mi házunkig.
Ha csak a kezemet emeltem simogatásra ő máris riadtan szaladt el. Aztán egy szép napon, amikor újra kimentünk etetni, engedelmesen megindult, velünk együtt jött és jött egészen a kerítésünkig. De onnan egy tapodtat sem tovább. Azt megengedte, hogy megsimogassam, ami már a szelídülés jele volt. Talán nem is gondoltuk akkor, amikor belekezdtünk ebbe a „játékba”, hogy egyszer eredményt érünk el és attól a perctől kezdve felelősséggel tartozunk az ő sorsa felett.
Hamarosan eljött a nap, amikor már a nyomunkba szegődve elkísért bennünket a kerítésünkig és ott ette meg a hozott ételt. Már nem is ment vissza a téglarakás alá, ahol meghúzódott, hanem lefeküdt a földre a házunk előtti úton és onnan várt bennünket.
De örömünkbe egy kis gond is belopódzott. Mi lesz tovább? Kié lesz a kutya? Hiszen mi csak hétvégén vagyunk kint a kis házban, ennek a kutyusnak pedig egy melegszívű, igazi gazdi kell, aki eteti és szeretve befogadja. Szerencsére volt egy szembe szomszédunk,akik állandóan kint laktak,ők lettek a kutya gazdái.Hamarosan elkészült a kutyaház és a mi aranyos kutyánk elfoglalhatta helyét kényelmes új otthonában. Nagy kő esett le a szívünkről. Ezentúl boldog kutyasorsa lett, megszokta helyét, nyoma sem volt már a régi félelemnek. Az örömbe egy kis üröm került. Kareszék végre vettek egy saját telket, valahol a Mátra környékén. Költözünk- szólt egy napon.De mi lesz a kutyával kérdeztük. Visszük magunkkal! Eljött a költözés ideje. Sok barát jött segíteni, felrakodni a kocsira. A kutya még egy hétig őrizte az elhagyott tanyát, majd egy szép napon érte jöttek. Nehéz volt a várakozás, minden nap simogattam, vigasztaltam, de látszott rajta hogy nagyon egyedül van. Aztán egy napon megérkezett az autó, beültették a hátsó ülésre gazdái mellé.Karesz felesége és kisfia fogta közre. Kuszika- ,mert ezt a nevet adtuk neki- a boldogságtól nem is fogta fel, hogy gurul vele az autó a jó sorsa felé, ő csak a gazdáit látta, érezte meleg, hűséges kutyaszívével.Sokáig hiányzott de reméltük, hogy egyszer majd visszajön látogatóba.
Major Edit
