2011-ben készült egy beszélgetés, ezzel emlékezünk Lipták Andrásra. Isten nyugosztalja, Isten áldja, kedves András!
A Polgári Kaszinóról
Már nyolc éve annak, hogy a Polgári Kaszinó Budaörsön elkezdte tevékenységét. Kik alapították, hogyan kezdődött és miért jött létre?
– A Polgári Kaszinó nyolc évére talán az jellemző, hogy az első 2-3 évben mint a Polgári Körök Kerekasztalának egy kultúrával és kulturális résszel foglalkozó ága szerepelt. Nevében is az van, hogy kaszinó, tehát beszélgetés. E beszélgetésnél mindig van egy közös téma, amit előre kiválasztunk, és ezt a témát fölvezeti valaki, aki ennek a témának tudora, majd utána kérdés-felelet formájában lehet tovább menni a részletekre. A Polgári Körök Kerekasztala pedig akkor alakult, amikor Orbán Viktor miniszterelnök úr a szégyenletes 2002-es választásokat követően felhívta a jobboldali érzelmű és világnézetű embereket arra, hogy polgári köröket szervezzenek, a polgári körökben tevékenykedjenek és amennyiben lehet, akkor világnézetük alapján segítsék az akkor oly szükséges, ma már a megvalósult rendszerváltozást.
Megalakultak Budaörsön a polgári körök, és akkor a polgári körök vezetői találkoztak viszonylag gyakran – havonként, két havonként – és az akkor aktuális feladatokat beszélték meg. Nekem is volt/van egy polgári köröm, kb. húsz taggal, akik család, ismerősök, barátok közül kerültek ki, nagyrészt értelmiségiek. Amikor már 30 polgári kör ült az asztal mellett, rájöttünk arra, hogy a tagság már nem fér be a legnagyobb terembe sem, és ezért létrehoztuk a polgári körök kerekasztalát, ahol a polgári körök tagságát a vezetők képviselték. A vezetők pedig tájékoztatták a tagságot a megbeszéléseik után.
Akkortájt alakult meg a Polgári Kaszinó. Először a Kerék vendéglőben találkoztunk, majd az Ifjúsági Klubban és amikor személy szerint én, ill. mi vettük át ezt a tevékenységet, akkor kerestem meg az Adlert és alakult ki ez a kapcsolat.
5-6 éve már annak, hogy a szervezést magunkra vállaltuk. Mindig meghívunk Magyarországon vagy a Kárpát-medencében élő, vagy a világ magyarságát képviselő vezető személyiségeket, akik a kultúra, politika és a tudományok területén egyedülállót alkottak és akik részt tudnak venni és irányt tudnak mutatni a fejlődésben. Olyan emberekről van szó, akik között vannak professzorok, társadalom-tudósok, szociológusok, közgazdászok. Azt mindig a hallgatóság létszámán mérjük le, hogy milyen érdekes témát választunk ki.
A rendezvények és előadások ingyenesek, minden évben hat rendezvényt tartunk: hármat az év első 4-5 hónapjában, hármat az év utolsó 3 hónapjában. Júniustól szeptemberig szünetet tartunk, ilyenkor mindenki inkább a saját családjával van elfoglalva.
– A Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért Egyesület hogyan illeszkedik bele ebbe a képbe?
– A 2004-es szégyenletes, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelenségét követő napon beszéltünk arról, hogy valamit tenni kellene, mert végül is most a Kárpát-medence magyarságát iszonyúan megbántottuk. Ők azok az emberek, akik sokkal többet érdemelnek, mint mi, akik itt élünk. Nekik mindennap meg kell küzdeniük a magyarságukért, a nyelvvel kapcsolatban, a kultúrával kapcsolatban, az autonómiai törekvésekkel kapcsolatban, az életük létfenntartása is kérdéses. Nos, akkor huszan összeálltunk elég hamar és megalapítottuk a Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért Közhasznú Egyesületet…
Az életútról
– Önben honnan van ez a közéleti indíttatás?
– Azt hiszem, hogy amióta megszülettem, egyhuzamban érdekel a közélet. Érdekel a nemzet, érdekel a haza és minden, ami a patriotizmussal kapcsolatos. Az én családom mindig foglalkozott a nemzet kérdéseivel, az egyik nagybátyám például Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt a II. világháborút megelőzően parlamenti képviselő volt és Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt foglalt állást az akkori német, világégést hozó törekvésekkel szemben. Lipták részről a nagyapám Magyarország második műszaki doktora volt, államtitkárként egész életét a magyarság ügyének szentelte. De mondhatom a bátyámat, azt az USA-ban élő Lipták Bélát is, aki a Bős-nagymarosi gát ellenzői között az egyik vezéregyéniség volt.
Jómagam 1956-ban, 16 évesen szintén részt vettem a forradalomban és a családom tagjai is oly mértékben vették ki a részüket a szabadságharcban, hogy mindenkinek emigrálnia kellett, csak én maradtam itthon. Az egyetlen ember vagyok, aki ma Magyarországon a családomból Lipták név alatt él.
– Ön elszenvedett-e valamilyen megtorlást a forradalom után és miért döntött úgy, hogy itthon marad?
– Én egyetlenegy gumibotütést kaptam, azt is akkor, amikor egy barátom személyazonosságiját vittem be a Fő utcába és akkor vágtak rá a vesémre egyet, úgyhogy a megtorlás rám nem vonatkozott. De valószínűleg azért nem, mert én az utcai harcokban soha nem vettem részt. 16 éves gyerek voltam és – mint a filmünkben is elhangzott – a 16 évesek nem ismerik a félelmet, a halálfélelmet. Mindig mindenütt ott voltam, ahol ott lehetett lenni, és mindig mindent megcsináltam, amit meg lehetett csinálni, de fegyvert életemben nem fogtam a kezembe. Én egy antimilitáris ember vagyok és ennek megfelelően nem kerültem középpontba. Nem így a családom többi tagja: az egyik bátyám a Műegyetemnek volt a gépészkari MEFESZ-titkára, a másik bátyám az Agráregyetemen, a forradalmi bizottságban tevékenykedett, az egyik nagynénémnek a férje a Széna téren harcolt, én magam nagyon sokat voltam a Corvin-közben – fegyver nélkül. És mindig segítettünk és tettük, amit tudtunk.
A kérdésre válaszolva, hogy miért maradtam itthon: nem maradtam itthon. Hárman voltunk fiúk és mind a hárman felszálltunk a vonatra, hogy emigrálunk. A Déli Pályaudvaron fölszálltam és Kelenföldön megkértem a testvéreimet, hogy segítsenek és dobjanak ki az ablakon, mert Édesanyámnak és Édesapámnak a vonzása még sokkal erősebb volt, mint az az akarat, hogy velük együtt menjek. Örülök neki, hogy így alakult.
– Milyen szakmát választott magának?
– Okleveles gépészmérnök vagyok, épületgépész, hőenergetikával foglalkoztam, foglalkozom még ma is. Hőenergetika szakterületen doktoráltam le. A Műegyetemet végeztem el, utána egy munkahelyen dolgoztam 30 évig. Ott a legalacsonyabb szinttől eljutottam a legmagasabb szintig, ez a Fővárosi Távfűtőművek, ennek lettem az utolsó tíz évben műszaki igazgató-helyettese, innen vonultam nyugalomba. Azóta is tevékenykedem a szakmámban, például az utolsó három választás alkalmával a Fidesz kormányprogramja hőenergetikai fejezetének összeállításában segítettem. Most is aszerint dolgoznak, amit annak idején sikerült megálmodni. Emellett a Mérnöki Kamara hőenergetikai szakosztályának elnöke vagyok választott poszton, a negyedik ciklusban.
A film, „1956”
– Hogyan lett Önből filmproducer?
– Azt hiszem, hogy a legnagyobb probléma a mi életünkben ott van, hogy a mi generációnk nem merte elmondani a véleményét a gyerekeinek, mert a kettős nevelés az egy nagyon rossz nevelési forma. Ennek megfelelően a mai fiatalok nem nagyon tudják azt, hogy a XX. század magyar történelme hogyan is zajlott le. Ma már a történelemtanárok többsége sincs tisztában vele, mert az egyetemen ők is hazugságokat tanultak és nem tudnak mást átadni. Ezért nagyon fontos volna az, hogy a ma iskolába járó fiatalok megismerjék a valódi XX. századot: a valódi Trianont, a felmagasztalt proletárdiktatúra valódi ocsmányságait, a valódi II. világháború, majd a utána kialakult kommunizmus szörnyűségeit: Recsket, Kistarcsát, az Andrássy út 60-t és minden mást is.
Megbeszéltem az egyesületünkkel, hogy egy ilyen filmet meg kellene csinálni, vállaltam a produceri szerepkört. Pesty László, a Pesty Fekete Doboz tulajdonosa, kedves unokaöcsém, a téma mellé állt és vállalta a rendezést. Ő volt a szakember, én voltam a lelkesítő és gyűjtöttem a pénzt. Azután elővettük feleségemmel azt a pénzt is, amit öreg napjainkra tettünk félre, és összejött a dolog. Így született meg a film, „1956” címmel. Öt évvel ezelőtt, 2006-ban nem tudtuk lejátszani, mert egy televízió sem merte vállalni a bemutatását. Most jutottunk el, hála Istennek, odáig, hogy ezt a filmet a Duna TV a világ magyarsága számára elérhetővé tette. Többször is lejátszották.
Mit tettünk még 2006-ban? Az volt a célunk, hogy a filmet a Kárpát-medence összes magyar iskolájába eljuttassuk október 23. előtt, hogy az 50. éves évforduló előtt mindenhol le lehessen vetíteni. Ez pedig nagy munka, hiszen 3500 iskoláról volt szó. Ezek egy része nem Magyarországon van, nem lehet egy címjegyzékből kikeresni azokat. Meg kellett keresni a segítő partnereket, akik révén sikerült mindenhová eljuttatni a DVD-ket. Magyarországon csak a felekezeti, a történelmi egyházak által fenntartott iskolákba került el a film, nekik adtunk egy- egy kópiát, nekik volt módjuk ezt lejátszani.
Nagyon jó volt olvasni a visszacsatolásokat, a gyerekek leveleit. Csodálatos volt látni, amikor a gyerekek lerajzolták, amit a filmben láttak. Amikor saját élményeikként, a nagyszüleikkel történteket leírták nekünk.
Kezdetben nagyon bíztam abban, hogy ebből lehet egy XX. századra vonatkozó történelem-oktató sorozat. A Horthy-rendszert például, a II. világháborút a maga valóságában kellene megjelentetni és megismertetni a fiatalokkal. Sajnos nincs rá pénzem, pénzünk, csak erre az egy filmre futotta és pillanatnyilag úgy néz ki, hogy az országnak, Hazánknak is másra kell a pénz.”
Kedves András! Van mit tanulnunk Öntől továbbra is. Nyugodjon békében!
SzK
