Az ókortól Krottendorfig
Békásmegyer 1950-ben veszítette el önállóságát, amikor is Budapesthez csatolták. Azt megelőzően nagyközség volt, magyarul egy nagyobbacska falu, aminek még Csillaghegy is a része volt. Története pedig egészen a régmúltba nyúlik vissza: lakott volt már az ókorban és a honfoglalás idején is, a Megyer törzs élt a területen. Később egyházi kezelésbe került, előbb az óbudai apácáké volt, majd a pilisi apátságé lett. A török hódoltság alatt aztán, egy kezdeti felfutást követően, lassú erodálódásnak indult, és a 17. század végére teljesen elnéptelenedett. A 18. században már a Zichy család birtokában volt Békásmegyer, ők kezdték el a terület német telepesekkel történő benépesítését.
A falu neve ekkor Krottendorf volt, és elég hamar gyors fejlődésnek indult. Mivel kiváló a fekvése, hamar közlekedési és kereskedelmi útvonalak hálózata alakult ki a területen, az itt élő svábok pedig elsősorban gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, a prímet a szőlő vitte. A tiszta és rendezett, német típusú falu háborítatlanul élt és fejlődött egészen a II. világháború végéig, amikor is jelentős és tragikus változások jöttek, ami majdhogynem a régi Békásmegyer végét hozta el.
A kitelepítéstől a becsatolásig
A II. világháború a náci Németország vereségével zárult, meg azzal, hogy a kollektív bűnösség bélyegét kapta meg szinte minden kelet-közép-európai ország német ajkú kisebbsége. Ez kitelepítéssel és teljes vagyonelkobzással járt, de csak „jó″ esetben, mert volt, ahol fizikai erőszak alkalmazása és kivégzések is „színesítették″ a folyamatot. Minderre 1944 és 1949 között került sor, Magyarországon ez 1946 és 1948 közé esett, és összesen 185 ezer embert toloncoltak ki Németországba. Békásmegyer sváb település volt, és az ott élt összesen 575 családot az elsők között telepítették ki az országból. Bár a falu lakóinak 92%-a eltűnt, a település megmaradt, mert három területről (Csehszlovákiából, Romániából és belföldről pedig Mezőkövesd környékéről) magyarokat költöztettek a helyükre. Így a sváb hagyományok és a német nyelv használata teljesen eltűnt.
Az új lakók felhagytak a korábban a településre jellemző mezőgazdasággal, és a rohamos fejlődésnek indult iparban helyezkedtek el, nagyrészt Óbudán, a hajógyárban, a téglagyárban és a textilüzemekben. A régi életre, az egykori, német nyelvű békásmegyeri falura már csak a sváb falu külsőségei emlékeztettek, mindössze annyi maradt érintetlenül. Ám ez nem tartott sokáig, mindössze az 1970-es évekig. Ezt megelőzően, 1950. január 1-jén Békásmegyert – további 15 község és 7 város társaságában – Budapesthez csatolták, ezzel pedig a település önállósága megszűnt.
A lejtmenettől a felemelkedésig
1971-ben drasztikus változások indultak el az akkor 20 éve óbudai városrésznek minősülő Békásmegyeren. Elkezdődött az ottani lakótelep építése, a folyamat pedig 1983-ig tartott. Szomorú változást is hozott a nagyarányú építkezés: a 70-es évek közepén az egykori nagyközség egy részét utcástul-portástul egyszerűen ledózerolták, a hangulatos sváb parasztházak helyére pedig előregyártott elemekből emelt, magas egyenházak kerültek. Ezt akkor viszonylag kevesen bánták, mert a városrész lerobbant volt, szegényes, infrastrukturálisan fejletlen.
A rendszerváltás után aztán Ófalut is felfedezték, és elkezdődött a fejlesztése is. Csatornáztak, bevezették a gázt meg a telefont. Ebben az időszakban kezdték a düledező, rossz állapotú házakat felújítani, több ekkor kapott rendes fürdőszobát. A falu belső magját műemlékvédelmi területté nyilvánították, így ha manapság egy házat felújítanak, azt kizárólag az eredeti homlokzat megtartásával tehetik. Ófalu egyik büszkesége volt a Kálváriadombon 1897-ben felállított keresztút, ám a terület 1962-ben a téglagyáré lett, a szocialista üzem pedig ledöntötte, majd elásta a keresztet, amit aztán 1997-ben állítottak helyre. Üröm az örömben, hogy akkor sem ment zökkenőmentesen a dolog, mert a keresztet később ismeretlenek felgyújtották, ám 2007 óta újra áll.
A legektől a jelenig
Ófalu legrégibb épülete a mai napig áll, ez az 1754 és 1764 között, barokk stílusban megépült Szent József-templom, melynek érdekessége, hogy az orgonája még régebbi, az 1600-as évek második feléből származik (ez Budapest legrégebbi, még mindig működő orgonája). A városrész leghíresebb lakója Kassák Lajos író-költő volt, aki a svábok kitelepítése idején, 1945-ben költözött Ófaluba, ahova a csend és a nyugalom vonzotta, na meg szem előtt sem akart lenni, mert az akkori hatalommal nem ápolt túl jó viszonyt, így a publikálás helyett olvasott, kertészkedett és festett. 1954-ig élt itt.
Manapság Békásmegyer-Ófalu egy kimondottan szemrevaló és vonzó településrész, unikum nemcsak Óbudán, de egész Budapesten is. Barátságos, ősfás utcácskák, békebeli hangulat és sok szín jellemzi. A város nyüzsgéséből jó ide kimenekülni vagy akár hazatérni. Ófalu természetközeli és zöldben úszik, ahol van mezítlábas ösvény, közösségi kert, sőt itt találni Budapest első Tündérkertjét, ami azért is fontos, mert itt eltűnőfélben lévő, ősi gyümölcsfafajtákat ültetnek és gondoznak. Ebből is látszik, hogy bár a svábokat annak idején kitelepítették innen, a gyümölcstermesztési és mezőgazdálkodási hagyományuk és életmódjuk – még ha majdnem teljesen el is tűnt egy időre – mégis fennmaradt.
(Borítókép: Szabó Gábor – We Love Budapest)
