A Kékes Csúcsfutás egyik legszebb és legnehezebb hazai futóversenyünk. Nemcsak a kihívás, de a gyönyörű környezet is emlékezetessé teszi.
– Hogyan edzel, hogyan készültél fel erre a versenyre?
Nekem nincs se klubom, se edzőm, én magam állítom össze az edzéstervemet, s én magam vagyok a felelősazért, hogy ezt teljesítsem is, meg kell, mondjam, nagyon szigorú edző vagyok. A felkészülés alapja a triatlon. Úszás a budaörsi uszodában, kerékpározás munkába, mindenhova, valamint sok futóedzés délutánonként, hétvégeken. A Kékes csúcsfutásra külön a budaörsi „hegyekben” készültem, azért itt vannak meredek utcák.
A legtöbben bele sem gondolnak, hogy egy ilyen eredmény eléréséhez mennyi időt és energiát kell befektetni, munka melletti napi több óra sportolást, ezzel együtt járó fájdalmat, áldozatokat jelent, de egy- egy ilyen győzelem miatt is megéri, de emellett sok más előnye is van a rendszeres sportolásnak.
-Milyenek voltak a körülmények?
Idén kifejezetten hideg volt, a rajt előtt 10 fok, bár épp a startnál kisütött a nap, esőt megúsztuk, szerencsére a szél sem volt erős, ami egy futóversenynél döntő faktor.
-Hogyan alakult maga a verseny, miként élted meg az utolsó métereket?
Ez most igazi kétszemélyes verseny volt, ugyanis az egyik futótárssal 9,5 km-en keresztül fej-fej mellett haladtunk igen nagy tempóban, az utolsó két kilométeren tudtam fokozatosan lehagyni, nagyobb előnyt szerezni. Az utolsó km-en már biztosnak tűnt a győzelem, de hajtottam tovább, hogy beérjek 50 percen belül, ami szintén egy nagy teljesítmény ezen a távon, s ez végül sikerült is, hiszen 49:45 lett a befutóidőm.Az utolsó 50 méter már a fájdalom és az eufória keveredésének érzése volt, nehéz szavakba önteni ezt az érzést, ezt csak a sportolók ismerik, s ez az egyik legjobb az egészben.
Szerkesztőségünk nevében ezúton is gratulálok neki és további sikereket kívánunk!
s.k.
