Elsétáltunk az esti vacsorához bevásárolni hat hónapos Zalánkámmal. Már épp hazafele tartottunk, amikor a zebrán átkelve váratlanul kiesett a babakocsi kereke, pont az út közepén. Kétségbe estem. Egyedül voltam, hathónapos gyermekem a babakocsiban feküdt. Nem tudtam, mit tegyek. Felpakolva bevásárlás után, nagyon nehéz volt a babakocsi a cuccokkal együtt. A lámpa közben zöldre váltott, de az autósok közül ahelyett, hogy bárki segített volna, csak dudáltak ránk. Senki nem jött oda segíteni. A gyalogosok is szimplán elsétáltak mellettünk.
Már kezdtem erősen bepánikolni, amikor hirtelen egy busz állt meg mellettünk az úton, elzárva a forgalmat. Kiszállt a sofőr és odasietett hozzánk segíteni.
Levittük a járdára a holmikat. Közben a sofőr nyugtatgatott, hogy semmi baj, ne is figyeljek oda az autósokra. Pillanatok alatt megjavította a babakocsit, majd visszaugrott a buszra és tovább hajtott. A nagy ijedtség közepette még időm sem volt megköszönni a segítségét. Kérlek szépen, segítsetek eljuttatni hozzá az üzenetemet! Egy életre lekötelezett és örök hálával tartozom neki.
“Kedves, számomra ismeretlen buszsofőr, a Jó Isten Áldjon meg, amiért segítettél nekem és a hathónapos Zalánkámnak!”
(A szerkesztő megjegyzése – Bár naponként tehetnénk fel olvasóinknak olyan kis történeteket, amikor az emberség, az azonnali segítőkészség felülír mindent: randevúk időpontját, iskolai becsengetést, gyógyszerek kiváltását, fontos tárgyalásokat, covidot és hőséget…)
R.V.
