De miért is tekinthető ez egy várt eseménynek? Böjte Csaba ellendrukkerei alig várták már, hogy végre valami bemocskolja annak a konzervatív és egyházi idolnak az alakját, aki ellen eddig emberbaráti cselekedetei miatt nem mertek szót emelni. Tisztelői pedig pontosan tudták, hogy ahol ennyi jó szándék és emberekbe vetett bizalom ilyen hatalmas munkát végez, ott előbb-utóbb felüti a fejét valamilyen gonoszság, ahogy a gyümölcsben is ott munkál a féreg, elkerülhetetlenül.
Egy férfi, aki a középiskola elvégzése után került önkéntesként a Szent Ferenc Alapítványhoz, majd szerződéses nevelő lett, tíz év szolgálata alatt két rendbeli, kiskorú elleni nemi erőszakot, tizenegy rendbéli kiskorú elleni szexuális agressziót, tíz rendbéli kiskorú elleni szexuális visszaélést, tizenkét rendbéli kiskorú elleni bántalmazást követett el, valamint még egy rendbéli, kiskorúval szembeni rossz bánásmóddal is megvádolták. Az eset kérdéseket ébresztett bennem – no nem olyan kérdéseket, mint amilyeneket egyházellenes megmondóemberek eleve megbélyegző, Böjte Csabát lejáratni és a közéletből kivonni akaró szándékkal tesznek fel. Hanem inkább olyan kérdéseket, amelyek többségére sajnos tudom a választ.
Egy aljas nevelő, aki 15 nehéz sorsú fiú életét tette még jobban tönkre, semmissé teszi-e Böjte Csaba embermentő munkáját, amelynek eredményeképpen több ezer gyerek vészelte már át élete nehéz időszakát és lépte át esélyekkel a felnőttkor küszöbét?
Természetesen nem, hiszen ha csak egyetlen rossz sorsú gyereket mentett volna meg, máris nem lenne hiábavaló a szolgálata. Tisztában vannak ezzel azok az önjelölt megmondóemberek is, akik az ellenkezőjét sugallják. Ám a közéletet áthatja egy igazságtalan matematika, amit részben a rossz dolgok eltúlzására hajlamos emberi fogékonyság okoz: ha egy lelkiismeretes tanárokból álló 50 fős iskolai tantestületből csak egyetlen tanár bántalmazó, máris lehúzzák miatta az összes többi tanár munkáját. Ha egy család egyik tagja bűnöző, az összes becsületesen élni próbáló családtag bélyeget kap a környezete szemében. Arányaiban hiába kevesebb a pedofil bűnelkövető a keresztény egyházakban, mint a társadalom más szegmenseiben, a közvélemény a bűnök általánosításával értékeli az egyházakhoz tartozó többi embert is. E kegyetlen matematika másik oka az, hogy közösségben élünk, és valóban nem vonhatjuk ki magunkat egymás hatása alól: ha egymásra utalt emberek szorosan összefonódó hálózata egy helyen megszakad, az egész hálózat megbomolhat. Ha valaki beletapos a sárba, a mellette haladókra is fröccsen, és nem könnyű lemosni. Egymás terhét hordozzuk, egymás tetteinek és mulasztásainak következményeit viseljük.
Felszámolandó-e a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekvédelmi hálózata így, hogy súlyos hibájára derült fény?
Minden józan ember tudja, hogy ahol sok száz gyerek növekedhet jobb körülmények között, mint ahogy azt a házakon kívül tehetné, értéket jelent, tehát meg kell őrizni. De folyamatosan javítani kell a rendszert, hogy ne lehessen egyetlen szegmense, egyetlen nevelője se ártalmára a gyerekeknek. Csaba testvér és munkatársai számára ez nyilván nagy tanulság, ami arra sarkallja őket, hogy korunk pedagógiai ismereteihez és a gyerekek érdekeihez jobban igazítsák a nevelési módszereket, jobban képezzék és ellenőrizzék a nevelőket. A puszta jó szándék ugyanis csak egy ideig elég, utána viszont a szakértelem már nélkülözhetetlen. Ha a nyilvánosság szorítása ebbe az irányba hat, akkor az még hasznos is.
Hogy lehet, hogy a gyerekek bántalmazása rejtett tudott maradni hosszú évekig, még a nevelők előtt is?
A gyerekekben munkálkodó és nagyon kihasználható kötődési vágy a megfélemlítéssel együtt szinte tökéletes szerepjátszásra, eltitkolásra készteti őket. A kollégák felszínessége, a sok munka okozta fáradtság és kiégettség vagy éppen a nemtörődömség eltompítja a figyelmet, így az se veszi észre a gyerekeken a bántásról árulkodó jeleket, aki pedig észrevehetné. Nem is beszélve az esetleges érdek-összezárásról, amikor a kollégáknak nem is érdeke, hogy szóvá tegyék egymás hibáit, hiszen azzal kiderülhetnek saját stiklijeik is, veszélybe kerülhet az ő munkahelyük is… Ráadásnak pedig ott van még a pszichopaták sármja, az a különleges képesség, hogy kiválóan el tudják játszani a körülöttük élők – munkatársak, családtagok, ismerősök – felé a feddhetetlen személy szerepét. Az emberi álságoknak és lekötelezettségeknek olyan gombolyagja takarja el a gyerekek elleni abúzusokat, hogy szinte csodának számít, ha időben – és nem tíz évvel később – kerül napvilágra egy-egy eset. Menti mindez azokat, akik olyan közelségben voltak, hogy észrevehették volna, mit tesz egy becsületes arcú pszichopata? Nem. Akkor se, ha majdnem lehetetlen észrevenni. Mert még mindig ott van az a „majdnem”, ami azt jelenti: kellő képzettséggel és odafigyelő érzékenységgel fel lehetett volna ismerni a jeleket.
Lemondjon-e Böjte Csaba atya? És ha igen, miről is?
Magukat ítélkezésre, „szakértésre” feljogosítva érző valakik – köztük a nem kívánt gyerekek abortálásának jogát lelkesen támogatók, szép számmal – Böjte Csaba atyát lemondásra szólították fel. Úgy, mintha Csaba testvér legalább is miniszteri bársonyszékben ülne vagy egy jól jövedelmező tiszteletbeli konzuli posztot töltene be. Miről mondjon le? Ne foglalkozzon tovább a nehéz sorsú gyerekekkel? Eresszék haza a gyerekeket oda, ahol bántás várja őket? Ahonnan eleve ki kellett őket menekíteni? Kik lépnének Böjte Csaba helyébe: azok, akik lemondásra szólították fel? Hajrá, lássuk a jelentkezőket, hátha jobban csinálnak majd mindent!
Kölnei Lívia
KÉPMÁS Magazin
