A Nyár gondolt egyet és nagytitokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.
Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.
Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.
A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.
– Itt az ideje, hogy elköltözzünk.
De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itt hagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” – gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a gyerekek, ahol – mondta büszkén – róluk is tanulnak.
– És mi hova költözünk? – kérdezték a kisfecskék.
– Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok – hangzott a válasz.
Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:
– Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk.Élelmet sem találnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.
Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk – mint egy titkos jelre – egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a fecskék.
Egyszercsak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.
– Gyertek vissza nemsokára! – kiáltották.
De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kísérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.
